Egy olvasónk arról érdeklődött, milyen ételeket fogyaszthatna, ami nem növeli, hanem csökkenti a koleszterin szintjét. Ezt írta: utána olvastam, de teljesen tanácstalan vagyok továbbra is csak fogyi cikkeket találtam. Mi a fenét kezdjek 47 kilósan, ha a szervezetem nehezen bontja a koleszterint - plusz elég egészségesen is eszünk.(csirke, pulyka, hal, mindent olíva olajjal főzök) kb. féléve a szemhéjamon nőtt egy fehér bigyó, amiről kiderült, hogy koleszterinlerakódás, most fogják kivágni és jó lenne, például ezt elkerülni. Kaptam rosuvastatin nevű csökkentőt is. hátha van valami jó ötleted...

Válaszom: Elsőre a zab és termékei jutnak eszembe, tehát zabpehelyből, zabkorpából készült kásákat, süteményeket fogyassz - ez finom is és változatosan lehet bármibe tenni, pl. főzelékbe sűrítésként zabkorpát. Ezenkívül a szemes zabot is ajánlom, bioboltban tudsz venni kimérve és az megfőzve pici mézzel, fahéjjal eheted, vagy akár ebből a natúr főtt zabból fasírtot is készíthetsz. Sok vízzel érdemes főzni a zabot, mert nyákot képez, és ez is nagyon jót tesz az emésztőszerveknek! Egyébként a túl sok állati fehérje, a tojás, a tej, tejtermékek kerülése is ajánlatos, mert ezekben rejtett zsírok vannak. Zöldség, gyümölcs minden mennyiségben jöhet. Van még egy házilag elkészíthető szer, a citrom-fokhagyma ital, amit kúraszerűen lehet alkalmazni, (Receptje citrom-fokhagyma kúra néven található a neten.) Én többször fogyasztottam ilyen italt naponta reggel egy kupicával, és azt éreztem, hogy sokkal könnyebb, frissebb vagyok egész nap. A rendszeres, jólesően kifárasztó sportot, mozgást ne felejtsd ki a napirendedből. Sok sikert!

Gyógyereje többszörös: a kelkáposzta a máj működését serkenti, vérképző, a datolya relaxál, a piros retek élénkít – így tehát egy teljes újjászületésben lehet részünk.

Hozzávalók 4 személyre: 4 szép zöld kelkáposztalevél, 4-6 darab datolya, 4-6 db hónapos retek. Vinaigrette öntet.

Elkészítése: A kelleveleket forró lobogó sós vízbe mártjuk 1-2 percre, majd hideg vízzel leöblítjük, ezután apróbb darabokra vágjuk és egy tálba tesszük. A datolyát megmossuk, ha szárított egy rövid időre meleg vízben áztatjuk, hogy egy kicsit megpuhuljon. A retket megmossuk és tetszés szerint karikára vagy cikkekre vágjuk.

Öntet

Hozzávalók 250 ml-hez: 175 ml olívaolaj, 4 evőkanál almaecet, 1 teáskanál méz, 1 cikk zúzott fokhagyma, 2 teáskanál apróra vágott vegyes konyhafű (menta, zöldpetrezselyem, metélőhagyma, kakukkfű), só, őrölt bors

A hozzávalókat egy ledugaszolt üvegben alaposan összerázzuk. Használat előtt ismét felrázzuk.

Fotó: Szepesi Dóra

Most én főzök*

Most én főzök mindenkinek,
habcsókos lecsó lesz mákkal,
aki szereti, annak retekkel,
de zsírt azt nem teszek bele,
pedig úgy lenne igazán jó falat,
csak meg lett mondva szigorúan,
hogy ki rajzolta már megint össze
zsírkrétával az előszobafalat.

*részlet Kiss Ottó: Ne félj, apa! Nagy kislánykönyv című legújabb verseskötetéből.

A spenót C-vitamint kalciumot és rostot tartalmaz, a quinoa fehérjét, (olyan, mint a tojás!) rostot, aminosavat. A gojibogyóról is csupa jót lehet mondani, például serkenti a vese működését, növeli a test ellenálló képességét.

Hozzávalók: ½ csésze quinoa, 2 csésze spenót (ha nem bébispenót, akkor apróbb darabokra vágjuk vagy tépkedjük), egy marék gojibogyó

Elkészítése: A quinoát 15 percig főzzük, leszűrjük, hagyjuk kihűlni. Egy tálban keverjük össze a megmosott nyers spenóttal, díszítsük gojibogyóval. A gojibogyót előzőleg  mossuk át és rövid ideig áztassuk meleg vízben, amikor már majdnem megpuhult, keverjük össze a többi hozzávalóval.

Fotó: Szepesi Dóra

„A szem felépítése, tökéletes működése maga a csoda. Azt mondják, a lelkünk tükre. A Teremtő, amikor életet lehelt belénk, a maga gyönyörűségére formálta meg a szemünket, hogy ablakot nyisson a lelkünknek. Éppen ezért követek el mindent, hogy meggyógyuljak, hogy a lelkem bármikor kikönyökölhessen ezen az ablakon, hogy lássa a csodát, azt a szépséget, amely körülvesz.” – írja Akaratunk Gyógyereje című könyvében Eszterhai Katalin.

A szerző újságíró, Kanadában él, ahová a nyolcvanas évek végén vándorolt ki két lányával és férjével. Könyve egy szembetegség nyomán született, és arról szól, hogyan gyógyulhatunk a hagyományos orvoslás mellett gyógynövényekkel, megfelelő étrenddel és a spiritualitás erejével. Mi adhatja az erőt ahhoz, hogy ezt az állapotot átmenetinek lássuk és az orvosi segítség mellett saját kezünkbe vegyük a gyógyulásunkat? „Aki kézbe veszi ezt a könyvet, egy varázsszőnyegen találja magát, és velem együtt utazik azon a felderítő, kacskaringós, érzelmi úton, amely nekem reményt adott és ad a gyógyulásra, és bízom benne, hogy olvasva a könyvet, segít másoknak is megtapasztalni ezt a csodát.” – írja a szerző könyvéről, ami nem egyszerűen egy „főzzünk okosan” receptkönyv, sokkal több annál. Leginkább életmese, sok-sok személyes élménnyel fűszerezve. Írója napjaink kutatási eredményeiről tudósít, népi hiedelmeket elevenít fel, főszereplői olyan ételek, fűszerek, italok, gombák, zöldségek, gyümölcsök, amelyek valamilyen formában hozzájárulhatnak látásunk javításához, szemünk gyógyulásához, erősítik szervezetünk ellenálló képességét a betegségekkel szemben, és nemcsak a szemünket, de a lelkünket is kifényesítik.

Nem véletlen, hogy könyve mottójául egy Hippokratész idézetet választott Eszterhai Katalin: „Az a bölcs ember, aki az egészséget tartja a legnagyobb áldásnak, és ha beteg, megtanulja a betegségét a saját javára fordítani.“ Vele pontosan így történt. Egyik percről a másikra elveszítette a bal szeme látását. Többszöri operáció után négy és fél hónapig egy masszázsasztalon, hasonfekve feküdt, mert nem fordíthatta el a fejét se jobbra, se balra, remélve, hogy a látóideg a helyére kerül, és a szeme újra látni fog.  De hiába volt a próbálkozás, a látása nem javult. Orvosa azt mondta, nincs tovább mit tennie, vigaszként hozzátette, egy szemmel is lehet látni. Akkor úgy érezte, leírták, kész, félretették, ám egy idő után arra jött rá, az ő feladata, hogy újra lábra álljon, hogy két szemmel lássa újra a szerettei arcát, a világot, hogy ne bízza magát a vak szerencsére, de keresse, kutassa a módját, hogyan kaphatja vissza a bal szeme látását. Azt, hogy lát-e majd újra, senki nem ígérte, de tanulni kezdett, kutakodni, hogy mit tudtak a tegnap bölcsei, kereste az utat, anélkül, hogy pontos térkép lett volna előtte és minden újat kipróbált.  Számára sorsfordító hónapok voltak ezek, az új ismeretek reményt adtak, mert ha nem is jól, de kezdett újra látni…

Úgy gondolta, mindazt, amit gyógyulása közben tanult, megosztja másokkal is.  A mediterrán kultúra és a zeneművészet iránt rajongó szerző művét négyszólamú kantátához hasonlítja, amelyben minden rész megkapja a maga szólóénekét: a személyes története, az új kutatási eredmények, a legendák, a növények tradicionális felhasználási módjai. A könyvben lévő fotókat férje, Lajtai György kiváló fotográfus, cinematografer, készítette. A képek mesélnek az ételekről, amelyeket megfőzött, és hogy mások is elkészíthessék, a recepteket is leírta, mert azt vallja, ha megfelelően választjuk ki és készítjük el a táplálékunkat, az gyógyít minket.  Hogyan lehet működésbe hozni az ételekben lévő gyógyerőt? Ehhez is kapunk instrukciót: a receptek hozzávalóinál gyakran olvashatjuk, hogy kell hozzá még egy nagy adag szeretet, egy nagy adag hit. Eszterhai Katalin első lépésként úgy teszi az ennivalóba a szeretetét, hogy ünnepi hellyé varázsolja magát a konyhát, ahol az étel készül.  Minden alapanyaghoz hálával fordul, értékeli azt, aki kertészkedett, dolgozott azért, hogy hozzá eljusson a növény, a zöldség, a gyümölcs, a fűszer.  Fontos az is, hogy jókedvvel főzzön, mert szerinte, ha jól bánik az alapanyagokkal, fölébreszti bennük az életenergiát, amely íly módon egészségünk egyik alapjává válik.  

Harmadik éve annak, hogy naponta megtesz mindent azért, hogy mind a két szemével jól lásson és az eredmény már mérhető. A könyvet azért írta meg, mert hiszi, hogy minden meggyógyítható, csak meg kell rá találni a megfelelő módszert. Van lehetőség a gyógyulásra, arra, hogy újra kezdjünk, próbálkozzunk. A könyvből kiderül, hogy az évek során sok mindent lerombolt és újraépített magában. Hiszi, hogy mindaz, amit leírt, egy sajátos módja az ”ismeretterjesztésnek”, de több mint tényleírás, inkább vallomás, amely hatással lehet a mindennapi életünkre, egészségünkre. Tapasztalta, hogy a gondolatainknak és a kimondott szónak teremtő ereje van. Mindaz, amit leírt, számára meghozta a feltétel nélküli hitet a gyógyulásban, elhitette vele, hogy nemcsak a szemével vagy az agyával, de egész testével lát. „Minden sejtem „őrségben” van, és úgy érzem, lelkem tükre újra ragyog.” – mondta egy interjúban.  Biztos abban, hogy minden, ami neki hasznos volt, az mások számára is hasznos lehet.  Hiszi, hogy az élet mindennapi megélése a kis lépések művészete.

Nagyon sok fontos mondat van a könyvben, az egyik ez: egy napon rájövünk, hogy voltaképpen amit keresünk, a gyógyító elixír, bennünk van. Persze tanulni, tapasztalni kell.  A tanulás során ízelítőt kapunk a különböző korok és kultúrák gyógyítási módszereiből, sokszor a legegyszerűbb tanácsokra csodálkozhatunk rá: például arra, hogy milyen fontos az alvás, a friss levegő, a mozgás, az elegendő mennyiségű víz ivása, a mindennapi ölelés vagy a hangulatunk. Essék szó itt még néhány praktikus ötletről, receptről: bolti üdítőital helyett készítsünk magunk ízesített ivóvizet, mint amilyen például a fahéjas-almás víz. Milyen egyszerű, mégis mekkora gyógyereje van a póréhagymával készült petrezselymes krémlevesnek! A recept mellé egy szép családi történetet is kapunk, amelyből kiderül, miért töltötte és tölti be a mai napig náluk a petrezselyem zöldje a virág szerepét a vasárnapi asztalon. Szemgyógyítóként bemutatkozik a csillagánizs, a kurkuma, a rukkolasaláta is, ez utóbbiból napraforgómaggal és szőlővel finom salátát készíthetünk.

Az ételeken kiválasztásán kívül mit tehetünk még szemünk világáért? Ma már sok szemorvos egyetért abban, hogy sok más mellett a túlerőltetés és a stressz is hozzájárulhat látásunk romlásához. Ha agyunk mentesül az állandó feszültségtől, idővel javulhat a látásunk is. Kedélyünk, lelki állapotunk is hozzájárul szemünk egészségéhez. Erről így ír a szerző: „Megfigyeltem magamon, ha jó a kedvem, ha rendszeres időközönként felállok a számítógép mellől, ha gyakrabban teszem le a kezemben lévő könyvet és sétálok a házunk közelében lévő parkban, vagy ha sokat nevetek, pihentebb, tisztább lesz a szemem, és szebbnek látom a körülöttem lévő világot. A mindennapi örömérzet olyan hatással van rám, mint a szerelem. Az érzés szebbé tesz, szárnyakat ad, jól érzem magam a bőrömben, és hiszem, hogy mindez együtt javítja a látásomat.” – érdemes megszívlelni tanácsait.

* Eszterhai Katalin: Akaratunk Gyógyereje című könyvéről recenzióm a Könyvjelző Magazin májusi számában jelent meg.

Hozzávalók: kristálycukor, hántolt napraforgómag, fahéj.

Elkészítése: Karamellt készítünk úgy, hogy egy serpenyőbe beleteszünk 2 evőkanál kristálycukrot és kevergetjük, amíg megolvad, megbarnul. Ebbe beleszórunk 4 evőkanálnyi napraforgómagot, elkeverjük, hogy a karamell bevonja a magokat, majd kitesszük egy tányérra, fahéjjal egyenletesen megszórjuk és hűlni hagyjuk.

Olvasói levelet kaptam: A kislányom 15 hónapos és most volt túl egy betegségen. 40,5 fokos láza is volt, nagyon elhagyta magát. Mára már jól van, csak az orrfolyás nehezen akar elmúlni, köhög is még, és híg a széklete, súlyra nagyon visszaesett. Milyen táplálkozással tudom segíteni a súlygyarapodását?

Válaszomban ezt írtam: Tanácsolom, hogy olyan ételeket adjon neki, amiket szeret, amiket kíván –  bizonyára a betegség az étvágyát is csökkentette vagy kicsit megváltoztatta, ezért gondolom, jó, ha hozzá igazodik. Súlygyarapodását elősegíti pl. a zabkása, főtt barnarizs, főtt köles –  pépesre főzve vízben, pici mézzel, gabonamalátával ízesítve. A zöldségek, gyümölcsök közül ajánlom például a sült tököt, a sütőtöklevest, az almakompótot (cukor nélkül, esetleg mazsolával) a főzelékféléket, főzzön bele egy kis darabka wakame algát, ami azért is jó, mert természetes ásványi anyag forrás. A székletet rendben tartja a nyákosra főtt barnarizs, a zabpehely. Ha már stabil az emésztése, akkor nyersen is rágcsálhat répát, retket, almát, karalábét stb. Jöhet a teljesőrlésű lisztből készült kenyér jó minőségű vajjal, és ha nincs ellenére, biotej, hetente 2-3-szor 1-1bio lágytojás, rántotta, egy kis sovány főtt hús. Ha még folyik az orra, a tejtermékeket hagyják ki az étrendjéből. Fontos még, hogy naponta többször kínálja étellel, de ne erőltesse.

Kedves Olvasók! Továbbra is várom kérdéseiket, leveleiket a makronauta@gmail.com e-mail címre.

Egy szendvicskrém-variáció, melynek alapanyaga a sok kalciumot tartalmazó szezámmag. Figyelem! A szezámmag nagyon finom és mindenkinek ajánlott!

Hozzávalók: 2 dkg pirított szezámmag, 2 dkg reszelt füstölt sajt, 5 dkg vaj és 1/2 kávéskanál őrölt római kömény.

Elkészítése: Az alapanyagokat összekeverjük. Kenyérre kenve azonnal fogyasztható. A szendvicsre tehetünk szeletelt kígyóuborkát, paprikát, sárgarépát is.

Mit tudnak a kamasz gyerekek a megfelelő táplálkozásról? Egy középiskolában voltam előadni, két osztályban tartottam órát 15 éveseknek erről a témáról. Jó lenne azt mondani, hogy (hála a médiának és az információbőségnek) ma már mindenki tudatosan táplálkozik, de nem teljesen így van. Legalább fele arányban még az abszolút hagyományos magyar konyhát követik, a csoport másik fele pedig a mai kornak megfelelő mirelit-pizza-nutella háromszögben éli napjait.

Felírtuk a táblára, hogy mit szoktak reggelizni, ebédelni, vacsorázni. Ezekbe az oszlopokba került a reggelihez a müzli, a rántotta, a kakaó, a szalámis-, a nutellás kenyér, a kakaóscsiga; az ebédhez a paradicsomleves, mákostészta, pörkölt, a pacal(!), a gulyásleves, a halászlé, ne adj Isten, kelkáposzta vagy babfőzelék; vacsorára szalonna, kolbász, kenyér, szendvics, tea – ilyesmik. Aki mirelitet mondott, az nem csak a készételre gondolt, amit berak a mikróba és azt eszi meg,  hanem zöldségre, salátára is. A friss saláta és gyümölcs külön hangzott el, valószínűleg tudják, hogy ezeket ajánlatos fogyasztani. Az olajos magvakról az jutott eszükbe, hogy arra gyakran allergiásak a gyerekek.

Mit hoznak uzsonnára? Megveszik a péksüteményt, az üdítőitalt, a csokikat, a csipszet, (remélhetőleg) sokan hoznak szendvicset otthonról, gyümölcsöt is. Mindenesetre a táblára felrajzoltunk minden étkezés közé, tehát tízóraira és uzsonnaidőre egy-egy almát. Csak remélni tudom, hogy megragadt bennük a kép és az információ, hogy naponta egyenek gyümölcsöt. Emlékszem, az 1970-es, 80-as években Dr. Oláh Andor, mint hazánk leghíresebb természetgyógyász orvosa terjesztette azt a mondást: "Naponta egy alma távol tartja az orvost!" Jó lenne ezt megszívlelni, és mindennap enni valamilyen friss, szezonális gyümölcsöt. Persze ezt ki lehet váltani friss zöldséggel: rágcsálhatunk időnként nyers sárgarépát, retket, karalábét is.

Szó esett még alapanyagokról, ételkészítési módokról, az étel minőségéről és arról is, hogy mi minden tartozik az "egészséghez" (friss levegő, mozgás, elegendő alvás, ami számukra legalább 9-10 óra). Arra is felhívtam a figyelmüket, hogy ismerjék meg magukat, értékeljék, szeressék és vigyázzanak magukra, mert az egyetlen lény, aki egész életükben mindenütt és minden helyzetben együtt van velünk, az saját magunk.

Mostanában nagyon szeretjük a hagyományos főzelékeket. Íme az egyik:

Hozzávalók: 1 kg krumpli, 1 fej vöröshagyma, 2 evőkanál napraforgóolaj, 2 dl tejföl, 1 evőkanál liszt (lehet rizsliszt is), 1 babérlevél, kevés só, ízlés szerint pirospaprika, pici ecet

Elkészítése: A burgonyát meghámozzuk, karikákra vágjuk és megmossuk. A hagymát apróra vágjuk és egy lábosban olajon dinszteljük, majd hozzátesszük a krumpli szeleteket, megsózzuk és pár percig forgatjuk az olajos pirított hagymában. Tehetünk hozzá egy kávéskanál édesnemes pirospaprikát, ettől rózsaszínes lesz a főzelék, de van, aki fehéren szereti, akkor a paprika kimarad. Feleresztjük vízzel úgy, hogy ellepje, és egy babérlevéllel együtt puhára főzzük.

A főzés vége felé elkészítjük a habarást: egy kislábasban 2 dl tejfölt 1 evőkanál liszttel és 1 dl vízzel simára keverünk. Ki kell tapasztalni a liszt mennyiségét, ha a sűrűbb főzeléket szeretjük, egy kicsit többet kell hozzá keverni (mondjuk egy púpozott evőkanálnyit), ha ritkábban, akkor egy kicsit kevesebbet. Amikor sima, belekeverjük a krumplihoz és pár percig, forralásig együtt főzzük. Amikor már elzártuk ízlés szerint egy pici ecetet keverjünk hozzá.

Jól illik hozzá a gabonafasírt.

Fotó: Szepesi Dóra

Az alga íze a szénához hasonlít, mondta egy ismerősöm. Ezt így még nem hallottam, de valóban van benne valami, hiszen növény az alga, tengeri növény. A széna íz mellett kissé sós ízt is érezhetünk, vannak olyan algatípusok, amelyek kifejezetten halízűek. A tenger íze mindenképpen benne van!

Nori, hiziki, arame, kombu – hogy csak néhány fajtát említsünk. Ezeket használjuk fel leginkább a makrobiotikus receptekben. A norit szusihoz, vagy csak úgy egy darabot elrágcsálva, a hizikit, aramét beáztatva, röviden megfőzve vagy olajon pirítva zöldségételekhez, tésztás ételekhez, salátákhoz,  a kombut babok főzéséhez ajánljuk. A blogon már többször írtunk az algák főzéséről, ételekről, amelyekben benne van. Most még csak néhány figyelemfelkeltő mondat.

Miért érdemes fogyasztanunk algát? Ásványi anyag tartalmuknál fogva nagyon hasznosak, mert természetes kötésben vannak jelen bennük a különböző ásványi anyagok és így könnyebben beépülnek a szervezetünkbe. Mindegy tehát, milyen formában, de jó, ha rendszeresen fogyasztunk algát. Hetente mondjuk háromszor a fő étkezésekkor egy-egy csipetnyit (vagy evőkanálnyit). Ha másképp nem tudjuk megoldani, vegyünk egy zacskó Norialgát és egy fél lapot rágcsáljunk el belőle naponta. Lábadozás, tisztítókúra, fáradtság, stressz esetén nagyon ajánlott e természetes ásványianyag fogyasztása.

Újra felfedezett finomság! Annyit újítottam, hogy a búzadara helyett rizsliszttel készítettem el, a morzsa és a tejföl mellé házi sárgabaracklekvárt tettem.

Hozzávalók kb. 12 gombóchoz: 25 dkg tehéntúró, 2 db tojás, 2-3 dkg vaj, csipet só, 3 evőkanál rizsliszt. Valamint: 2 evőkanál olaj, vagy 2 dkg vaj, 5 dkg zsemlemorzsa, a tálaláshoz kb. 1,5 dl tejföl, és házi sárgabaracklekvár.

Elkészítése: A túrót villával finomra törjük a vajjal, sóval és a 2 tojás sárgájával. A fehérjét kemény habbá verjük, lazán a túróhoz keverjük, majd hozzáadjuk a rizslisztet is. Körülbelül 1 órát hűtőben pihentetjük. Ezután vizes kézzel kis tojás nagyságú gombócokat formázunk, és párolókosárban fedő alatt kb. 10 perc alatt puhára gőzöljük. (Először forró, lobogó vízben szerettem volna kifőzni a gombócokat, de szétesett a próbagombóc – valószínűleg a rizsliszt miatt, búzadarával más a helyzet, ezért váltottam át a párolókosárra.) Közben kevés olajon megpirítjuk a zsemlemorzsát.

Amikor kész, külön-külön tálaljuk a tányérokra: 3-4 gombócot teszünk középre, szórunk rá a pirított morzsából, teszünk rá tejfölt és lekvárt.

Fotó: Szepesi Dóra

„Lelkem tükre újra ragyog!”

Eszterhai Katalinnal Szepesi Dóra beszélgetett*

* Az interjú rövidebb változata a Könyvjelző Magazin áprilisi számában jelent meg. Beszélgetésünket itt teljes terjedelmében közlöm. Az Akaratunk gyógyereje című könyv a 23. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelenik meg. A szerző eljön a könyvbemutatóra és dedikál.

Könyvbemutató: április 24-én, vasárnap 16-17 óráig, a szerzővel Szily Nóra beszélget. (1024 Budapest, Kis Rókus u. 16-20. B. épület, Szabó Magda terem. A szerző dedikál: 17-18 óráig. A kötet a fesztivál idején 20 % kedvezménnyel megvásárolható, a B. épület 16. standján.

A teljes beszélgetés:

Gyógyulástörténet receptekkel, sok szép fotóval. Szerzője újságíró, Kanadában él, ahová a nyolcvanas évek végén vándorolt ki két lányával és férjével. Könyve egy szembetegség nyomán született, és arról szól, hogyan gyógyulhatunk a hagyományos orvoslás mellett gyógynövényekkel, megfelelő étrenddel és a spiritualitás erejével.

- Üzenetnek érzem, amit mottóul választottál Hippokratésztől, „Az a bölcs ember, aki az egészséget tartja a legnagyobb áldásnak, és ha beteg, megtanulja a betegségét a saját javára fordítani.“

- Így van! És ez velem pontosan így történt. Sikeres ember vagyok, örök röpdöső, aki minden mögött látja a szivárványt, aztán egyik percről a másikra elveszítettem a bal szemem látását. Többszöri operáció után négy és fél hónapig egy masszázsasztalon, hasonfekve feküdtem, mert nem fordíthattam el a fejemet se jobbra, se balra, remélve, hogy a látóideg a helyére kerül, és a szemem újra látni fog. De hiába volt a próbálkozás, a látásom nem javult. Ezek után az orvos azt mondta, hogy nincs tovább mit tennie, és vigaszként hozzátette, hogy egy szemmel is lehet látni, én akkor úgy éreztem, leírtak, kész, félre vagyok téve. Önsajnálatba estem, és nagyon csúnya gondolatok fordulnak meg a fejemben. Egyik alkalommal, mintha megráztak volna – azt kérdezi tőlem a belső hangom, a lelkem, hogy te nem vágynál a tavaszra, nem szeretnél kint lenni, ahogy a többiek? Nem szeretnél visszatérni mindahhoz, amit eddig csináltál?Kétszer tapasztaltam ezt a figyelmeztető, kifejezetten haragos hangot, hogy igenis, föl kell, hogy ébredjek, hogy nem engedhetem meg, hogy a lelki fájdalmaimat, mint a láncot magamra akasszam! Úgy éreztem, az én feladatom az, hogy újra lábra álljak, hogy két szemmel lássam újra a szeretteim arcát, és a körülöttem levő világot, hogy ne bízzam magamat a vak szerencsére, de keressem, kutassam a módját, hogyan kaphatom vissza a bal szemem látását. Azt, hogy látok-e majd újra, senki nem ígérte, de én tanulni kezdtem, kutakodni, hogy mit tudtak a tegnap bölcsei, kerestem az utamat, anélkül, hogy pontos térkép lett volna előttem és minden újat kipróbáltam. Számomra sorsfordító hónapok voltak ezek, az új ismeretek reményt adtak, mert ha nem is jól, de a bal szememmel kezdtem újra látni. Ezért gondoltam úgy, hogy, mindazt, amit tanultam, megosztom másokkal is és ezért született ez a könyv. Krúdy írja az Álmoskönyve egyik kis karcolatában, hogy a kezünkben van a szerencse, minden reggel tőlünk függ, hogy kiejtjük-e vagy megtartjuk. Hiszem, hogy azt kellene legelőször megtanulnunk, hogy ezt a szerencsét ne akarjuk kiejteni a kezünkből, ne akarjunk mindképpen áldozatok lenni, a mindennapi élet keserűségét cipelni magunkkal, mert szerintem, elsősorban ez tesz bennünket beteggé.

- Nagyon tetszik a könyvben az egyéni megfogalmazásod a tapasztalataidról.

- Ha meg kellene fogalmaznom, mi is ez a könyv, azt mondanám, négyszólamú kantáta: ebben minden rész megkapja a maga szólóénekét: a személyes történetem, az új kutatási eredmények, a legendák, a növények tradicionális felhasználási módjai. Férjem, Lajtai György kiváló fotográfus, cinematografer, a könyvben lévő összes fotót ő készítette, ezek a képek mesélnek az ételekről, amelyeket megfőztem, és hogy mások is elkészíthessék, a recepteket is leírtam. Azt mondják, a zene az élet megszépítője, amely megrendít, vagy megvigasztal, gyógyít, ugyanez a szerepe a tápláléknak is. Nekem ez a könyv nem más, mint biztatás és a benne olvasható új  ismeretanyagok, ha alkalmazzuk őket, az új ételek, ha mindennapi eledelünkké válnak,  a legtöbbünknek esélyt adhatnak a gyógyulásra. Fűszerek zöldségek, gyümölcsök, valamennyi alapanyag, amelyeket a könyvem főszereplőivé választottam, ezek, mint a zene, egészségformálómmá váltak.  Milyen érdekes, minden egyes fűszerhez, zöldséghez előbújt valahonnan egy személyes történet is! A csillagánizs egyszerűen elvarázsolt, a kurkumával pedig nekem megjósolták, hogy elhagyom az országot, pedig akkor még eszem ágában sem volt!

- Hogyhogy megjósolták?

- A Pécsi Televíziónak voltam a szerkesztő riportere, és 1985 szilveszterén a Magyar Televízió körkapcsolásos műsorában a helyi Ifjúsági Házban készítettem riportot, egy gyönyörű indiai nővel, aki hozott magával egy dobozt, tele csodálatos színű, illatos fűszerekkel. A beszélgetés után felajánlotta, elmondja, mit hoz a jövőm. Az aranysárga kurkumából belerakott a tenyerembe egy keveset és a finom selymes por beleékelődött a tenyerem vonalaiba és ő elkezdte mondani: átszeled az óceánt, új hazát, új házat választasz magadnak, sikeres leszel… Mondtam, ó, persze! Michel de Montaigne mondja, sose tudod, a szerelem mikor ér utol, akkor egyszeriben felejted a múltat és a jövőd a szerelemben lesz. Én akkortájt kötöttem össze az életemet a második férjemmel, Pécsett vettünk, átalakítottunk és berendeztünk egy gyönyörű lakást, eszem ágában nem volt elköltözni. Mondtam is, ez lehetetlen. Ha hiszed, ha nem, egy év múlva, ’87 júniusában elhagytuk az országot. Szóval a sorsomat megírta a kurkuma.

- Írsz is a könyvedben a magasabb inspirációkról, például a kolibris álomról…

- A kolibris álom ébresztett fel önsajnálatomból. Élénken él ma is bennem, egyszerűen lehetetlen, hogy nem üzenet volt. Nem járok templomba, de a lelkemben él az én Istenem, hiszek a csodákban, abban, hogy jónak kell lenni, oda kell figyelni a másikra. Hiszek abban, hogy a szeretet fogja össze az embereket, meghatározza, kik vagyunk, kik leszünk. Én biztosan tudom, hogy az az áldás, amit adunk, az a szeretet, az a gondolat, amivel mások felé fordulunk, nagyon fontos, visszaszáll ránk is.

- Örömmel nézegettem a receptjeidet és az is tetszett, hogy a hozzávalóknál mindig írod: egy nagy adag szeretet, egy nagy adag hit. Ez kedves dolog, és úgy gondolom, mindenkinek egy kicsit mást jelent. Te hogyan teszed bele az ételbe a szereteted?

Úgy gondolom, a lélekről van szó, mindennek van lelke. Hozzá kell tegyem, hogy nekem gyönyörű a konyhám. A házunk viszonylag nagy, emberléptékű, lehet benne széleset mosolyogni, jól érzed magad, akárki jön hozzánk, azt mondja, itt van valami sajátos, vibráló csoda. A konyhám a ház lelke. A  kisebbik lányommal átfestettük a diófából készült szekrényeket, és azóta minden nap ott vagyok egy toszkánai tájban, az összes szekrényem egy folyamatos tájkép, ami beolvad a parkba, aminek a közepén  áll a házunk. Ezenkívül tele vagyok gyönyörű kézzel festett tálakkal, tányérokkal, ezekkel terítek, ezekből eszünk mindennap. Nagyon szeretem a kézzel készített dolgokat, a kézzel varrt, horgolt, hímzett asztalterítőket is, mert valamennyi darabban a készítőjének a lelke is benne van.  Első lépésként én a szeretetemet úgy teszem az ennivalóba, hogy ünnepi hellyé varázsolom a konyhát, ahol az étel készül.  Minden alapanyaghoz szeretettel fordulok, értékelem azt, aki kertészkedett, aki figyelt a növényekre, aki gondozta a gyümölcsfákat, aki dolgozott azért, hogy hozzám eljusson.  Vigyázok arra, hogy jókedvvel főzzek. Érdemes megfigyelni, ha vízszintesen kinyújtjuk a karunkat, ilyenkor a karunk egy vonalban van a szívünkkel és, akárcsak a hosszabítózsinór az áramot, a karunk is közvetíti azokat az érzelmeket, amelyek akkor éppen a szívünkben vannak, amikor főzni kezdünk. Ezért tartom felelősségteljes munkának a főzést, mert a kezünk, amivel mossuk, tisztítjuk az alapanyagokat, érzelmeket közvetít, és mint tudjuk, az érzelmek  gyógyíthatnak vagy éppen rombolnak. Nagyon szeretek hangosan beszélgetni a környezetemmel. Látnod kéne az orchideáimat! Fürtökben, évek óta virágoznak. A rádióból szól a klasszikus muzsika, olyanfajta, ami röpíti a lelket, én pedig megdicsérem őket, mesélek nekik.  Amikor elkezdek főzni, beszélek a spenótlevelekkel vagy a káposztával is, megpróbálom kitalálni, milyen erőt adott nekik a föld, a Nap, mert igenis erő kell ahhoz, hogy egy kis magból élet fejlődjön, és kell, hogy idő legyen arra, hogy megérjen. Ha én, amíg mosom, tisztítom, előkészítem a főzéshez szükséges dolgokat és ha jól bánok  az alapanyagokkal, a kezemmel fölébresztem bennük az életenergiát, ami az  életünk, az egészségünk egyik  alapjává válik.  Hiszek abban, hogy mindennek van lelke.

- Honnan a vonzódás benned a mediterrán világhoz?

- Ennek nagyon aranyos története van. Pécsett, a Janus Pannonius Gimnáziumban, 1963-ban ének-zene tagozatot indítottak, ezt az osztályt Kodály osztálynak hívták. Kodály Zoltán személyesen járt le hozzánk. Hálás vagyok, hogy itt tanulhattam,  mert itt szerettem meg a zenét, és itt találkoztam olyan tanárokkal, olyan osztálytársakkal, akik  alakítottak, formáltak. Idegennyelvet is tanultunk és ez az olasz volt. Kiváló tanárom, Kovács Gyula bácsi feladott egy hirdetést a Gente magazinba: 15 éves lányok levelezőtársakat keresnek.  Én,  egy nagymamától kaptam választ, aki egy tanárnő volt. Igen komolyan vette a feladatát, minden levelemet kijavított, mindent számon kért és az első év nyarán eljöttek meglátogatni a családdal. Attól kezdve minden nyarat náluk töltöttem Forliban.  Azóta  elmúlt ötven év, de a mai napig tartjuk a kapcsolatot az  azóta már őszbe hajló unokával. Az élet a mediterrán világot rám szabta és olyan nekem, mint egy gyönyörű, rám varrt ruha. Én ott otthon vagyok.  Már régóta ezzel a nyelvvel keresem a kenyeremet. Magyarországon a Népszavának voltam a munkatársa, előtte a Televíziónál és a Rádiónál dolgoztam, de abban az időben sokszor tolmácskodtam is és egyik folklór fesztiválon, találkoztam Michele Guardival, aki a RAI egyik vezető munkatársa volt annak idején, és jó barátságot kötöttünk. Amikor ’87-ben elhagytuk az országot, disszidáltunk, ezt akkor így mondták, először Olaszországba mentünk, első dolgom volt, hogy fölhívtam és ő azonnal segített. A férjem, aki operatőr volt a Televíziónál, rögtön állást kapott, mint operatőr az Olasz Állami Televíziónál. Mivel akkor még egy szót sem beszélt olaszul, én voltam a tolmácsa, és olyan jól együttműködtünk, hogy adás közben a rendezők sokáig nem vették észre. hogy nem érti a nyelvet.  Aztán amikor rájöttek, magántanárt hívtak hozzá és két évig, amíg Olaszországban éltünk, tökéletesen megtanult olaszul ő is, és a lányaim is.

- Csodálatos történet! Legalább egy regény van benne. Talán egy következő könyv?

- Igen, most írom. Ez afféle kalandozás lesz a múltamban... Hogy hogy is éltünk, mit csináltunk ez alatt a két év alatt, amíg Olaszországban éltünk, ez is nagyon érdekes. Még ma is erősen él bennem az a pillanat, amikor bezártuk a lakás ajtaját magunk mögött és elhagytuk az országot anélkül, hogy tudtuk volna, hogy mi vár ránk. Csak azt tudtuk, hogy nagyon kell majd egymást szeretnünk, és nagyon kell akarnunk, hogy szerencsecsillagunk ne hagyjon el, mert büntetlenül nem mehettünk volna vissza Magyarországra. Két hétig a tengerparton nyaraltunk az olasz barátainknál, és csak azután mondtuk meg a gyerekeknek, hogy végleg otthagytuk az országunkat.  Nem volt egy könnyű időszak, különösen a nagyobbik lányom tiltakozott, aki vágyott a régi barátok után, de megvívtuk a csatát és mire szeptemberben iskolába mentek, már mindketten elfogadták az új életet.   Ők is, mint mi is, megtalálták a helyüket. Olaszország csak állomás volt, mi ebbe az észak-amerikai országba szerettünk volna jönni, mert „Kanadában – ahogy Kálmán Zsófia könyvének címe mondja –, zöldebb a fű“, és itt nem kértek semmiféle politikai okot ahhoz, hogy teljes jogú állampolgárok lehessünk. Rómában két évig vártunk arra, hogy Kanada, mint állampolgárságra váró leendő kanadait fogadjon bennünket. Köszönve a szerencsénknek, az olasz tudásomnak és a mindenáron boldogulni akarásunknak, valóban boldogultunk.  A Fontana di Trevi mellett egy olyan szállodában laktunk, amelyet a turisták látogattak, de néhány menekültnek is otthont adtak. Hát ide kerültünk mi is. Dolgoztunk, a férjem a RAI-nál, én meg a Palazzo Chigiben, az emberi jogok európai elnökének voltam az egyik titkára.  Mivel jól beszéltem az olasz nyelvet, a Rómában átmenetileg menedéket kapott lengyel, albán, bolgár, román és néhány magyar menekült szószólója lettem, én képviseltem őket, harcoltam a jogaikért. Abban az időben sokukat vissza akartak küldeni a hazájukba, vagy messze Rómától, a capua-i menekülttáborba. Akkor egy jó hónapig rólunk beszélt az ország, óriási sztrájkot rendeztünk, mire a kormány megengedte, hogy maradjanak. Ez volt az egyik harcos sikerem.  Amikor Kanada megadta az állampolgárságra váró státuszt, 1989. február 21-én megérkeztünk ebbe az országba, amiről úgy tartják, hogy olyan hideg van, hogy még a kéményből kiáradó füst is megfagy. Kanada betartotta szavát, nemcsak ígértek, de valóban úgy fogadtak bennünket, hogy érezzük, haza érkeztünk.  Átmenetileg lakást adtak és  mindent, ami ahhoz kellett, hogy elkezdjük a magunk választotta új  életet.   Köszönve a RAI-nál dolgozó barátunknak, akinek egyik Torontóban élő volt iskolatársa azonnal felkarolt bennünket. Érkezésünk után néhány nappal, amikor fölhívtam, azonnal értünk jöttek és elvittek hozzájuk.  Bizonyára láttad A Keresztapa című filmet, én úgy éreztem, szereplői vagyunk a mozifilmnek, amikor megérkeztünk, már ott volt körülbelül harminc ember, a szűk család és úgy ölelnek magukhoz, mintha tegnap váltunk volna el… Kanadában ők   a mi családunkká  lettek, és azóta is  tart ez a barátság.  Nagyon sokat segítettek nekünk, amikor érkezésünk után négy héttel kibéreltünk egy magunk választotta elegáns lakást, ők aláírták a garanciát, hogy ha nem tudnánk fizetni, ők majd rendezik a számlát.  Bíztak bennünk. Megérkezésünk után március 8-án én  már a Corriera Canadese-nél, az olasz újságnál dolgoztam, a férjem, pedig májustól az olasz televíziónál. Persze nem volt könnyű a kezdet, hiába hangzik ilyen szép mesének, gondtalannak. Sokszor elkeseredtünk, időnként minden olyan kilátástalannak tűnt. Hiányozni kezdtek a régi ízek, barátok, szavak, könyvek... Az olasz családunk feje mindig biztatott minket: „pazienza e coraggio“ – azaz türelem és kitartás. Amikor a nagypapa is eljött megnézni, hol lakunk, meglátta, hogy nincs berendezve a lakás, nem szólt semmit csak hümmögött.  Idős, szicíliai ember volt, a régi tradíciónak megfelelően fokhagyma nyakláncot hordott, amit levett a nyakából és az enyémbe akasztotta, mondván, hogy ez majd megvéd minden rossztól, és bátorságot ad a mindennapokhoz. És én akkor tényleg úgy éreztem, hogy ez a nyaklánc, mert szeretettel kaptam, erőt ad.  Az ezt követő napokban odaállt egy költöztető autó a ház elé, és a mi lakásunk tökéletesen be lett rendezve. Mindenünk meglett, a törölközőtől a kiskanálig! A mai napig is őrzök néhány dolgot, mert az ő szeretetükre emlékeztetnek.  Nem új dolgok voltak ezek, hanem a család összeadta a legjobb holmijait. Náluk az a mottó, hogy mindig a legjobbadat add, azért, hogy a legjobbat kapd.

- Milyen szép gondolat!

- Sokmindent kaptam ettől a mediterrán világtól, Olaszországtól, az emberektől. Fordítottak a sorsomon, segítettek embernek maradni, nyelvük, kultúrájuk, zenéjük –úgy érzem az enyém is. Azóta is munkámon keresztül az olasz kultúrát népszerűsítem. A Nemzeti Olasz Televíziónak készítek dokumentumfilmeket, az olasz emigrációról, a kultúrtörténetükről, a mindennapjaikról, és egy olasz-angol nyelvű shownak voltam a főszerkesztője – a betegségemig, minden vasárnap egy-egy órás élő adás, a legnagyobb televíziós műsorok egyike volt Kanadában.  Gyakran járok Olaszországban, de mindennapjaimba is becsempészem ennek az országnak az ízét, illatát, zamatát, mert többségében mediterrán konyhát vezetek.  Még egy gyönyörű dolog: 2019-ben európai kulturális főváros lesz Matera, és a férjemet és engem kértek meg, készítsünk egy könyvet az angyalok városáról.  A gyönyörű könyv elkészült, egyike volt a pályázati anyagnak, amivel elnyerték ezt a rangos címet.

- Ez csodálatos! Gratulálok!

- Ezt a várost én a szentek és az angyalok városának nevezem, ahol körbevett a csoda: a  barlangtemplomokat középkorban odamenekült szerzetesek és szerzetesnők vájták ki a hegyoldalban, a falakra bibliai történeteket,  angyalokat, szenteket, virágokat festettek,  így társalogtak az égiekkel.  Látva ezeket a gyönyörűségeket én is úgy éreztem, az angyalok üzennek nekem.... Nem volt más dolgom, mint figyelni a hangjukra és szabadjára engednem a fantáziámat. Művészettörténetet is tanultam, de Matera szépsége soha nem jutott el hozzám.  Kanadában hallottam először erről a csodavárosról. Volt a televízióban egy műsorom, amelyben interjút készítettem egy házaspárral. Kérdeztem, mi volt az első dolog, ami újdonságnak számított nekik Torontóban? Halkan jegyezték meg, szinte szégyenkezve, az, hogy itt minden háznak van ablaka. Egy pillanatra nem találtam a szavakat, hogy ezen vajon mit értenek… Kiderült, Materában az egyik hegybe vájt  barlangban laktak, ahol nem volt ablak, csak ajtó. Ez a kis történet keltette fel a figyelmemet eziránt a város iránt, ahol a férjem is és én is „elveszítettük” a szívünket.

- Visszatérve beszélgetésünk kiindulópontjára, hadd kérdezzem meg, hogy vagy?

- Nagyon jól. „Lelkem tükre újra ragyog!” Ez  a címe az új könyvemnek is, amit lehet hogy az angyalok súgtak, mert  egyik reggel, ezzel a gondolattal ébredtem. Nekem nagyon tetszik, mert ragyog! Amikor megmondták, hogy nem fogok látni a bal szememmel, és semmiféle lehetőségem, kilátásom nincs a gyógyulásra, nem nyugodtam bele, nem fogadtam el vakságomat, harcoltam és a mai napig is  harcolok azért, hogy újra lássak, és ötvöztem a gyógymódokat. Először a sáfrányra találtam rá, majd a kínai tradicionális gyógyászatra, amely szerint megfelelő étrenddel helyre lehet állítani a szervezet kibillent egyensúlyát. Sokat köszönhetek a családomnak is. Most már harmadik éve annak, hogy naponta megteszek mindent azért, hogy mind a két szememmel jól lássak és az eredmény már mérhető. Az orvosom, akihez rendszeresen járok ellenőrzésre,  aki annyira hitetlen volt az én módszereimben, most először mondta, hogy meghajtom a fejemet előtted, csináld tovább, úgy, ahogy eddig; és ami a maximális elismerést jelenti, azt mondta, lehet, hogy ő is  gondolkozik majd rajta. A könyvet azért írtam meg, mert én hiszem, hogy minden meggyógyítható, csak meg kell rá találni a megfelelő módszert. Van lehetőség a gyógyulásra, arra, hogy újra kezdjünk, próbálkozzunk. Én szívesen beszélek mindarról, amit tanultam, amiben hiszek, és amit napról-napra gyakorlok. A könyvből kiderül, hogy az évek során sok mindent leromboltam és újraépítettem magamban. Én hiszem, hogy mindaz, amit írtam, egy sajátos módja az ”ismeretterjesztésnek”, de több mint tényleírás, inkább vallomás, amely hatással lehet a mindennapi életünkre, egészségünkre. Némi túlzással azt is mondhatnám, egy kicsi hasonlít a nap fényéhez, amely gyógyít, átöleli a lekünket, folyamatosan melegít és biztonságot ad. Tapasztalatból tudom, hogy a gondolatainknak és a kimondott szónak teremtő ereje van. Mindaz, amit leírtam, számomra meghozta a feltétel nélküli hitet a gyógyulásban, elhiteti velem, hogy nemcsak a szememmel vagy az agyammal, de egész testemmel látok. Minden sejtem „őrségben” van, és úgy érzem, lelkem tükre újra ragyog.  Ezért lenne fontos, hogy mások is elolvashassák a könyvet, ezért lesz jó róla beszélni, mert szerintem igaz, hogy az egészségünk, így a gyenge látás is, bármelyik korban javítható, de ehhez szükség van megfelelő táplálékra, akaratra, érzelemre és hitre. És biztos vagyok abban, hogy minden, ami nekem hasznos volt, az mások számára is hasznos lehet.  Hiszem, hogy az élet mindennapi megélése a kis lépések művészete.

A vöröskáposzta csíráját szuperételnek nevezik, mert kiváló kalciumforrás, vitaminbomba. Nyersen segíti az emésztést és bélműködést, tisztítja a beleket, a népgyógyászatban székrekedésre és gyomorfekély ellen ajánlják. Vitamintartalma magas. A, K, B és C-vitamint tartalmaz, ez utóbbi a fehérkáposztáénak a hatszorosa, emellett hasznos ásványi sókat és fehérjét is tartalmaz. Serkenti az immunrendszert, fogyókúrához ajánlott. Kiváló antioxidáns. Hagyományosan párolva fogyasztjuk sültek mellé, nemcsak azért, mert finom, hanem megkönnyíti a nehéz ételek emésztését.

Hozzávalók: Egy közepesen kisebb fej vöröskáposzta, 1 evőkanál napraforgóolaj, 1 babérlevél, 1 kávéskanál őrölt kömény, pici só, ízlés szerint egy kevés cukor, ecet.

Elkészítése: A káposzta külső leveleit leszedjük, a torzsát kivágjuk (félretesszük, később el lehet rágcsálni), a káposztafejet négy cikkbe vágjuk és vékonyra gyaluljuk. Egy nagy lábosban olajat hevítünk, beletesszük a gyalult káposztát és ebben időnként megkavarva pároljuk. Közben beletesszük az őrölt köményt, a babérlevelet, sózzuk, és fedő alatt pároljuk, amíg össze nem esik. Egy kis vizet utántölthetünk, hogy ne kapjon oda, inkább a gőzben párolódjon. Egy pici cukrot tehetünk bele és egy nagyon kevés ecetet is. Az ecetet inkább fokozatosan és hígan tegyük bele, nehogy túl savanyú legyen. Körülbelül fél óra alatt készen van.  

Fotó: Szepesi Dóra

A virágteákhoz jó, ha tiszta levegőjű helyen gyűjtjük az alapanyagot: bodzavirág, akácvirág és hársfavirág a favorit. Csipkerózsa szirma is nagyon kellemes a teába. De amíg nem virágoznak az előbb felsorolt fák, bokrok, fogyasszuk el a tavalyról maradt szárított virágokat! Jól fog esni tavaszi fáradtság ellen. Mostanában bodzavirágot, hársfavirágot és csalánt keverek, egy-egy csipetet teszek az edénybe, leöntöm 4 dl forrásban lévő vízzel, pár percig állni hagyom és leszűröm. Amint kicsit kihűlt, iható úgy, ahogy van, érződik a virágok jellegzetes íze, esetleg egy pici mézzel édesítsük. (Mesés gondolkodásúak elképzelhetik, hogy a virágtündérek felélednek és táncolni kezdenek az ereinkben:) És most nézzük egy kicsit részletezve a teák hatását:

Hársfavirág
Izzasztó, lázcsillapító, hurutoldó, emellett epehajtó, emésztőrendszert erősítő hatású. Görcsoldó, nyugtató, húgyúti fertőzésekre is jótékony. 

Bodzavirág
A népgyógyászati leírások szerint vértisztító, izzasztó, hashajtó, vízhajtó, lázcsillapító és köhögéscsillapító, gyomorpanaszokra is fogyasztják.

Akácvirág
Stresszűző, álmatlanság, szorongás ellen jó hatású. Megfázáskor, köhögés ellen is ajánlja a népgyógyászat az akácvirág teát.

Csalán
Tavasszal, amint megjelennek a friss csalánhajtások, levest, főzeléket szoktam belőle készíteni, teáját egész évben lehet fogyasztani. Vastartalmánál fogva vértisztító, vérszaporító, ezért tisztítókúrák, böjtök fontos eleme. Tisztítja az emésztőcsatornát és a vizeletkiválasztó szerveket, fokozza a szervezet védekező erejét. A vese- és hólyagkőképződésre hajlamosaknak rendszeresen csalánteázást ajánlanak a természetgyógyászok.

C-vitamin raktárainkat tölthetjük fel ezzel az egyszerűen elkészíthető itallal. Ha nem szedtünk ősszel csipkebogyót és nem szárítottuk meg, akkor most a gyógynövényboltból szerezzük be. (Idén ne felejtsük a csipkebogyószüretet: éretten, pirosan érdemes szedni, még akkor is lehet, amikor megcsípte a dér, otthon tálcára téve szárítsuk ki)

Elkészítése: kétmaroknyi szárított csipkebogyót mozsárban megtörünk és a töretet beletesszük egy kancsóba. Kb. egy liter langyos vizet öntünk rá és 12 órán át állni hagyjuk. Ezután leszűrjük és megisszuk. Kellemes, savanykás ital.

Fotó: Szepesi Dóra

Szusi stílusban így készíthetünk vegán falatokat: felszeletelünk csíkokra tetszés szerint sárgarépát, uborkát, avokádót, káposztát, paprikát, negyedelünk paradicsomot, tofuszeleteket is vághatunk. Nori algalapból negyed négyzeteket vágunk és tölcsér formában meghajtjuk, majd ezekbe tesszük bele a felszeletelt zöldségeket. Friss csírákkal díszítjük, salátaágyon tálaljuk. Elfogyasztása előtt pár csepp szójaszósszal, citromlével ízesíthetjük.

Az Élettitkok végre egy világos és nagyon szórakoztató könyv azoknak, akik meg akarják érteni az élet első ránézésre kusza szerkezetét, és azoknak is, akik változtatni akarnak rajta. A szerző Ranjeet Singh Dillon, jómódú szikh kereskedőcsalád sarja, sikeres üzletember, Magyarországon él. Könyvében az életünket átható spiritualitásról, saját tapasztalatairól mesél.

Most olvastam egy hírt: 2,1 millió dolláros filozófiai kutatás indul a Chicago Egyetemen, hogy megkeressék az élet értelmét. Úgy látszik, ez a kérdés örök.

Örök kérdés volt, örök kérdés marad. Ugyanis sem egy társadalom, sem egyvalaki nem tudja megmondani, mi az élet értelme, mert ez személyre szabott. Nekem ez az értelme, önnek az, másnak meg másvalami. Aztán ez mindig változik is, nekem ma nem ugyanaz, ami tegnap volt, és holnap megint más lesz. Nyilván össze lehet foglalni, mik az indokok, a mozgatórugók. Az ember először a túlélésért hajt, és ha ez megvan, az élete értelmét, értékét akarja megtalálni. Az élet értelme mindenkinek más és minden helyzetben más. Ismeri a híres indiai guru történetét, aki kiment Amerikába és meghirdette, hogy megmutatja a nirvánához vezető legrövidebb utat? Egyetlen feltétele volt, a jelentkezőknek bizonyítaniuk kellett, hogy rendelkeznek egymillió dollárral. A sajtó rögtön felfigyelt a hírre, megkérdezték tőle, miért adott ilyen feltételeket, a pénznek egyáltalán mi köze van a nirvánához? A guru válasza egyszerű volt, azt mondta, akiknek nincs pénzük, még abban a hitben élnek, hogy ha lesz, akkor boldogok lesznek. Azok, akiknek van, már tudják, hogy a pénztől nem lesznek boldogabbak. Nem egyszerűbb azokkal, akik ezen a kérdésen már túl vannak? Ez így van! Akinek nincs pénze, azt hiszi, a pénz az élet értelme, akinek nincs gyereke, annak a gyerek az élet értelme, ha háza nincs, akkor a ház. Mindenkinek mindig mást jelent. De valójában micsoda az élet értelme? Spirituális szempontból azt mondhatjuk, hogy a lélek szabadsága. Az a fajta tudatállapot, amivel az ember a fizikai élet börtönei, kényszerei fölé tud emelkedni. Ezek az öt szenvedély, vagyis a vágy, a düh, a kapzsiság, a ragaszkodás, és a gőg. A fölülemelkedés nyilván nem megy egyik percről a másikra, mert állapotaink a fizikai életben állandóan változnak, de ha sikerül, szabadabbak vagyunk. Az élet értelme nekem azt jelenti, hogy tudok-e szabadabban élni, képes vagyok-e élvezni a jelent, megélni a pillanatot. Tulajdonképpen akkor vagyok szabad, ha nem a félelem, hanem a szeretet irányítja az életemet.

Ezt a gondolatot egy szép képben fogalmazta meg a könyvbemutatón: a mocsár közepén kinyílik egy szép lótuszvirág.

Ez az élet értelme! Állandóan azt gondoljuk, hogy a világot meg kell változtatni. Attól szenvedünk, hogy ez nem jó, az nem jó, életünk azzal megy el, hogy harcolunk a mocsár ellen. De a mocsár nem tud megszűnni, mert a Kali-juga világkorszakát éljük. Az aranykor, az ezüstkor, a bronzkor után most a vaskorban élünk, az indiai filozófia Kali-jugának hívja. Ennek az a lényege, hogy ez a mocsár nem változik, de minden egyes léleknek lehetősége van rá, hogy lótuszként fölül maradjon.

Ez egy beszélgető könyv, Salinger Richárd kérdez, ön válaszol. Hogyan találkoztak össze?

Közel laktunk egymáshoz, egy étteremben ismerkedtünk meg, sokszor beszélgettünk. Egyszer rákérdeztem, mivel foglalkozik, mondta, hogy könyvíró, nem vettem komolyan. Pár hónap múlva újra találkoztunk, megvitattunk egy-két spirituális kérdést, elmondtam a véleményemet és tetszett neki. Akkor merült fel, mi lenne, ha könyvet írnánk.

Nagyon jó a stílusa, fontos, hogy egy ilyen komoly témát, mint a spirituális törvények, oldottan, szórakoztatóan dolgoz föl.

Az is célunk volt, megmutatni, hogy a spiritualitás nem a templomba való. Nem a brahminok, nem a rózsakeresztesek különleges joga, hanem minden egyes emberé. Tudatosan, nem tudatosan, de lélekben mindenki foglalkozik vele, mert minden egyes létező lény, spirituális lény. Aki már ott tart, hogy igénye van rá és akarja, foglalkozik vele.

Azt mondja magáról, nem szent ember vagyok, hanem elégedett, kiegyensúlyozott, ember. Az egyensúly kérdése sokszor előjön a könyvben. Miért?

Szerintem az a fő lényeg. Szokták mondani, hogy valaki pozitív ember vagy negatív ember, pedig nem ez a lényeg, hanem a semlegesség. A pozitív is egy állapot, meg a negatív is, de a cél az egyensúly, a semlegesség állapota, mert abban van a spirituális szabadság. Sokan tévednek; attól hogy én mindig pozitívan állok hozzá a dolgokhoz, még nem biztos, hogy szabad vagyok. A semlegesből, mint az inga, ki tudok lengeni, és újra vissza térek. Senki ne higgye, hogy Jézus vagy Buddha mindig egyensúlyban voltak. Ha ott ültünk volna velük, nap mint nap, láttuk volna, hogy ők is elvesztik az egyensúlyukat, bár erről nem írnak a szent iratokban. Természetes, hogy kibillenünk, a szabadságunkat az dönti el, mennyi idő alatt érkezünk vissza az egyensúlyba.

Az a példa is nagyon tetszett, hogy ha a Himaláját körülállnák az emberek, mindenki másképp látná, de attól az még ugyanaz a hegy maradna.

Így van! Nem láthatjuk még egyszer ugyanolyannak, mint egy másik ember, mert annak a léleknek a több százezer élete az az ő tapasztalata és azokon keresztül lát. Másvalaki nem rendelkezik ugyanezekkel a tapasztalatokkal. Egy másik példa: amikor a fényt megtöri a kristály, különböző színű fények jönnek ki belőle, de az a fehér fény mindig ugyanaz. A kristály, a lélek, mindig ugyanaz, én ugyanaz vagyok. Hogy milyen szivárványt bocsát ki az én kristályom, az változik, de a fény ugyanaz marad.

Említette a lélekvándorlást. Az európai ember másképpen szocializálódik, nekünk nem annyira alapvető élményünk, mint az indiai kultúrában élőknek. Mi nem tudunk ezen a módon könnyen kapcsolódni a spirituális dimenzióhoz – ez lehet nehézség az úton?

Nekem biztos nagyon nehéz lenne, ha nem hinnék a reinkarnációban, mert a kép nem lenne teljes. Ilyen gondom nincsen, de nem tudom megmondani, hogy aki nem így gondolja, hogyan éli meg. Én úgy tudok hinni valamiben, ha meg is tudom élni, és meg is tudom érteni. Tapasztaltam múlt életeimet, tapasztaltam sok mindent, így számomra ez már nem hit kérdése, hanem tapasztalat.

Tetszik az a megállapítás is, hogy a spiritualitás tulajdonképpen lélegzés, maga a lélek, és a lélek útja az egész életen át tart. Ám nem kell rohanni, mert a pihenők is hozzá tartoznak. Attól, hogy egy út menti fa alatt megpihenek, még az úton vagyok.

Ugyanolyan ez, mint a napjaink: van szombat, vasárnap, és vannak a dolgos hétköznapok, ugyanúgy a lélek-utamnak is vannak munkás napjai, szabadnapjai. Saját tempót kell követni. A spiritualitás is olyan, mint a többi dolog, ha túl erőltetjük, el is ronthatjuk. A kapkodás sose jó. Türelemmel, nyugodtan, megértve haladjunk… De visszatérve arra, hogy akik nem hisznek a reinkarnációban, azoknak mi a spiritualitás: egy lényeges különbséget látok, és ez a felelősségvállalás. Amikor egy életem van, akkor másképpen vagyok felelős, mert majd fönt elszámolok. De amikor nyilvánvaló a reinkarnáció, akkor most, vagy a következő életben számolok el én magam, nekem kell ezeken átmenni. Szóval, ha valaki nem hisz a reinkarnációban, nem jelenti azt, hogy ő nem tud egyensúlyban élni. Meditációban, kontemplációval kapcsolatba tud lépni a magasabb erőkkel, megtapasztalja a spiritualitást. Nekem az élet nagy kérdéseinek a megértéséhez szükségem volt a reinkarnáció tapasztalatára. De úgy gondolom, hogy a spirituális szabadsághoz ez nem feltétel.

Régóta él Magyarországon. Milyennek látja a magyarokat? Idézek a könyvből: „Önsajnálatból Magyarország világbajnok.” Miért van ez, és mit lehetne tenni, hogy változzon?

Az önsajnálat akkor jön, amikor felelősséget nem vállalok, amikor másra hárítom. Pedig nem lehetünk se szabadabbak, se boldogabbak, ha nem vállalunk felelősséget a tetteinkért. Csak magunktól menekülünk. El lehet futni száz életig, de egyszer szembe kell nézni. A karma törvényei kegyesek és kegyetlenek. Kegyesek, mert adnak időt, de puskázni nem lehet. Meg kell tanulni, szembe kell nézni. Mondhatok én bármit, tetteimért háríthatom a felelősséget, attól még nem léptem előrébb. Időnk van, amennyit akarunk, leélhetünk százezer életet, nyugodtan! De ha lépni akarunk, akkor egyszer szembe kell nézni. Az indiai ember első pillanattól a túlélésért harcol, és állandóan alkalmazkodik a körülményekhez; nem várunk a kormányra, a körülményre, nincsenek tébéink. Ha állandóan neked kell magadnak megoldanod a helyzetet, kényszerítve vagy a felelősségvállalásra és az élet másfajta fölmérésére. Nem várhatod állandóan mástól a probléma megoldását.

Nagyon érdekes volt, amit az álmokról olvastam a könyvben!

Az álmok sok kultúrában lényeges részei voltak a tanításoknak és a nevelésnek. Amerikai indiánoknál ma is vannak kultúrák, amelyekben a gyerektől az apja minden reggel megkérdezi, fiam mit álmodtál, és próbálja neki megmagyarázni az álmot. Ez szokássá alakul. Amikor fölébredünk, a külső világ hangosabb, nehezebben tudunk a belső világunkra figyelni. Álmainkban, ha nem is sokkal, de eggyel csendesebb a belső világunk. Így, ha figyelünk álmainkra, sokkal jobban tudjuk a belső és a külső világunk közötti kommunikációt fejleszteni. A magasabb én, a lélek és az alacsonyabb én, az egó között több fal van. Hogyan tudjuk ezeken átvinni az üzeneteket, az érzéseket, a tudatot? Álmokon keresztül könnyebben megy, ha valaki fejleszteni tudja ezt a képességét. Van, akinek megy, van, akinek nem, ez nem gond. Olyan ez, mint a különböző sportok: az egyiknek jobban megy a foci, a másiknak az úszás.

Az imával kapcsolatban idézek a könyvből: a legokosabb a következőt kérni „Mutasd meg a valódi valóságot az énáltalam elképzelt valósághoz képest, add meg a bölcsességet, ezt a valóságot megérteni és adj erőt az elfogadásához.”

Egyszer repülőn ültem, Kínába mentem éppen. Unatkoztam egy kicsit, elkezdtem kontemplálni arról, hogy mi is a jó ima. Akkor raktam össze, hogy életeink a különböző igazságok közti különbségben telnek. Én elképzelem, hogy ez így igaz, más azt képzeli, hogy úgy igaz, a harmadik megint mást képzel és van egy valódi igazság. De annak az elfogadásához az egót le kell nyomnom, és azért kell hozzá erő, mert valószínűleg, ha ennyi éven át ragaszkodom hozzá, már erő kell hozzá, hogy fölülmúljam.

Tervezik már a következő könyvet?

A spirituális törvényeket szeretnénk egy kicsit jobban kibontani. Több ember életén keresztül bemutatnánk, hogy éppen melyik törvénnyel küszködik, vagy melyik törvény akar üzenni egy aktuális helyzet által.

Köszönöm a beszélgetést!

*Szepesi Dóra interjúja a Könyvjelző márciusi számában jelent meg

Hozzávalók 4 személyre: 50 dkg friss paraj, 2 evőkanál napraforgóolaj, 1 evőkanál teljesőrlésű búzaliszt vagy rizsliszt, 1 dl tej vagy szójatej vagy rizstej, 4 tojás. Késhegynyi pirospaprika, só.

Elkészítése: A parajt megmossuk, lecsöpögtetjük, ha friss, akkor nem kell a szárait leszedni. Egy lábosban olajat hevítünk, lehúzzuk a tűzről és belekeverjük a pirospaprikát, majd ebben dinszteljük a parajt. Nem szükséges berántani, de ha szeretnénk egy kicsit sűrűbb főzeléket, akkor szórjunk rá e evőkanál teljesőrlésű búzalisztet vagy rizslisztet és ezzel kavarjuk el. Öntsünk rá egy csésze rizstejet (vagy tejet, szójatejet) és ezzel főzzük forralásig, majd sózzuk meg egy csipet sóval.

A tojást egy virág alakú sütemény kiszúróban süssük meg úgy, hogy a serpenyőben olajat hevítünk és a virágformába ütjük bele a tojást. Gyakorlatilag ez egy tükörtojás, csak formában sütjük meg (már amennyire sikerül!) Ha nem fogyasztunk tojást, répaszeletből vágjunk ki virágforma díszt és petrezselyem zöldet is tehetünk mellé.

Fotó: Szepesi Dóra

Laár Andrással Szepesi Dóra beszélgetett*

Sokoldalú művészi munkássága mellett az utóbbi években spirituális gondolkodóként is megismerhettük: buddhista pap, a Tan Kapuja Buddhista Egyház és Főiskola egyik alapítója. Szögyal Rinpocse: Tibeti könyv életről és halálról című művét húsz éve, alapműként tiszteli.

- Nemrég jelent meg a könyv második kiadása. Témája élet és halál – ez mindenkit érdekel, mégis nagyon nagy falat egy európai embernek ez a megközelítés. Vajon a mi kultúránkban ez a fajta szembesülés miért nehéz?

- A buddhizmus egy olyan tan, amely úgy tűnik, hogy egy keleti dolog, közben egy általános emberi témával foglalkozik, az emberi tudattal. Az egész buddhizmus tulajdonképpen egy tudatra épülő tan, ami azt mondja, minden a tudatban van voltaképpen. A tudatban éljük át az egész életet és nem is tudunk ki se szökni a tudatból, mert minden egyes mozdulat a tudatban van. De még ha csak feltételezzük, hogy esetleg bármi van a tudaton kívül, ez a feltételezés is a tudatban van.

- Ezek szerint a tudat függvényében jelenik meg az a tapasztalati világ, amit mindenki átél?

- Így van. Ezért a buddhizmus, amikor azzal foglalkozik, hogy hogyan lehetne a létben folyamatosan jelenlévő szenvedést valahogy kioltani, a tudathoz fordul. Hiszen a szenvedésről is kiderül, hogy nem objektív, hanem a dolgokhoz való viszonyulásunk vezeti az embert a szenvedésbe vagy éppenséggel az örömbe. Mondok egy példát. Feltételezzük, hogy itt van a kezemben egy egyszerű, fizikailag megfogható tégla. Nem lehet megmondani, hogy ez jó, rossz vagy közömbös. Ha a tégla tulajdonságait leszűkítjük erre a háromra, akkor a téglába ezek nincsenek belekódolva, hanem a mi téglához való viszonyunk határozza meg: ha ráesik a lábunkra, akkor rossz, ha beépítjük a falba, akkor jó, ha meg az utcán elmegyünk mellette, akkor közömbös – közben meg ugyanaz a tégla. Itt Európában a szokott tudati gyakorlat az, hogy az ember valami tőlünk független, objektíve létező és objektív tulajdonságokkal ellátott világban él. A buddhizmus ezzel szemben azt mondja, hogy ezek nem objektív dolgok, hanem tudatfüggők és ezért az egész buddhista tan a tudatra irányul.

- Hogyan kezdődhet azonosulásunk ezzel a gondolattal?

- A téveszmék felszámolásával az ember elvágja a vágyak gyökerét, hiszen a vágy, illetve a vágy nem teljesülése vezet végül is a szenvedéshez. Buddha utolsó szavait alaptételként hagyta ránk: Minden mulandó, törekedjetek fáradhatatlanul. Ez két dolog és egymásból következő is sok esetben, de tudni kell, hogy a dolgok, abban az állapotukban, amiben épp vannak, már épp múlnak el; valami régi megszűnik ott, ahol az új keletkezik. Tehát a halál sem más, mint a dolgok rendes folyamatának az egyik fázisa. Ez riadalmat kelt azokban az emberekben, akik ezt nem tudják, holott veszteség nincs, hiszen ez a normalitás. Láma Anagarika Govinda, az Árya Maitreya Mandala rend alapító apátja mondta, hogy a haláltól két okból sem kell félni, mert a halál valami olyasmi, amiben épp megszűnik a tudat, akkor meg se lehet tapasztalni. De ha véletlenül a halál olyasmi lenne, amiben a tudat megmarad, és úgymond átélve a halált, utána él tovább egy sajátos formában, akkor azért nem kell félni, mert akkor nincs halál.

- Közben mégis létezik a halálfélelem. Miért?

- Azért, mert a halál valódi természetét nem mutatják meg az embernek. Például minden emberben benne vannak előző életek képei. A tudatnak a saját természete, hogy ezeket az emlékképeket elraktározza; a világ keletkezése óta a tudatban az emlékek ott vannak, és az ember is hozzáférhet ezekhez, hiszen valamilyen értelemben az ő saját emlékei. Ha például, mint ahogy Indiában, Tibetben vagy Nepálban, itt Magyarországon is lenne kultusza annak, hogy az élet egy folyamatos, meg-megújuló láncolat, kevésbé félnénk a haláltól.

- Hogyan lehet kapcsolatba kerülni tudatunk mélyebb rétegeivel?

- Például meg lehet tanulni a meditációt, amelynek segítségével az ember a tudatának egy mélyebb rétegébe süllyed, vagy emelkedik – süllyedés annyiban, hogy lenyugszik, viszont emelkedés, hogy egy magasabb látásmódot kap. Indiában a halál teljesen hétköznapi. Egy európai nem is érti. A Gangesz partján félember nagyságú lépcsők vannak, kihozza mindenki a halottját, elégetik, a hamvait beleszórják a vízbe, és nem riadnak meg tőle. Ezzel szemben nálunk más a felfogás. Azt kell mondjam, helytelen a felfogás. Egyrészt a tudat helyett egy racionális, nem tudni, honnan származó valamiben hisznek, hogy van ez a világ csak úgy, magától. Egyébként nagyon érdekes, hogy a legmodernebb kvantumfizikai kutatások kimutatták, egy dolog a mikrovilágban attól függően van, hogy nézik-e vagy nem. Ha szemlélik, vizsgálják, hogy egy foton mit csinál, akkor látható a részecske, de ha nem szemlélik, rögtön hullámtermészetű lesz. Tehát a szemlélőnek óriási szerepe van a világ létében. Kell, hogy valaki szemlélje a világot, mert attól van világ, és hát az összes lény, aki itt van, ilyen-olyan szemszögből szemléli a világot. Ezért végtelen sokaságú világ létezik, mert minden lénynek a szempontjából van egy érvényes világ. Ez nagyon hosszú téma, de a lényeg az, hogyha az emberek meglátnák a világ természetét, ahogy az a tudat függvényében létezik, mentesülnének a szenvedéstől, a problémáktól. A probléma csak annak probléma, aki ahhoz kapcsolódik. Ha valakinek ellopják az Audi autóját, csak azt az egy embert zavarja, akinek ellopták. A tolvaj már örül, a szomszéd meg akár szintén örül, kárörömből, a harmadik embert meg nem is érdekli. Tehát maga az, hogy ellopnak egy Audit, az önmagában semmit nem jelent. Ahhoz, hogy bármi legyen, viszonyulás kell.

- Mit tanít Szögyal Rinpocse? Azt olvastam, hogy műve félúton van a könyv és az élő mester között.

- Igen, így van! Magyarul, olyan útmutatásokat ad a tanítványnak, amit lehet követni, megfogadni. A buddhizmusnak sok-sok ága van, Szögyal Rinpocse egy tibeti mester, ő a vadzsrajána buddhizmus keretében írja ezt, nyilván kitér a hinajánára, az alaptanításokra is. Főrangú főpap, értsünk ezen szellemi rangot. Például mondjuk, egy rinpocse visszaemlékszik ezer előző életére, és látja a jövendő újraszületéseit, időn túli tudati képességekkel bír. Szögyal Rinpocse, akit szerencsém van ismerni, nem csak a könyvből, egy tudati kolosszus, egy világítótorony, és hogy megírta ezt a könyvet, nagyon nagy dolog! A mai ember, aki el van zárva a tudás nagyon komoly részétől, kézbe kapja, elolvassa és megérti, hogy miről szól, annak az egy kegyelem!

- Mondana gyakorlati példát, a mindennapokból?

- Ha az ember békét akar, akkor békét kell csinálni. Van a három ősméreg, az avidja, a nem tudás vagy a helytelen tudás, abból fakadnak a helytelen vágyak és abból fakad a düh. A düh letompítja a tudatot, rögtön visszahat és indul elölről, mert akkor egy még helytelenebb tudat még helytelenebb vágy, még nagyobb düh jön létre. Ebben a háromban pörög az emberi tudat állandóan. Ez hajtja a szenvedések kerekét. A hinajánában a békesség és a kellemesség megteremtése volt a cél, alapvető volt a kellemes modor, a legnagyobb tisztelettel kellett mindenki felé viseltetni, a nem ártás elvét követve…

- Milyen fontos lenne ma is, ez volna a minimum…

- Hát nem? Ez volna! De azért mondom, hogy ez a tan megvan, már a kereszténység előtt megvolt. Ősi tanításról van szó. Közkincs, itt van az embereknek, mégis, a buddhizmust úgy tekintik, mint valami keleti dolgot, holott ez ugyanúgy érvényes a Manci nénire a Jász utca 2-ben, mert ő is ugyanazzal a tudattal rendelkezik, mint minden emberi lény. Ezért nagyon nagy dolog, hogy ez a könyv hozzáférhető a nagyközönség számára. Ha megérti az ember, onnantól jobb lesz neki. El kell olvasni, és akkor el kell kezdeni a hétköznapi életben megtalálni azokat a pontokat, amelyek kapcsolódnak.

- Ön hogyan kapcsolódott a tanhoz?

- Úgy, hogy nem voltam boldog. Annak ellenére, hogy sikeres voltam, már fiatalabb koromban a zenekarral, mégis szorongtam, nyugtalan voltam, nem volt jó a lelki közérzetem. Volt bennem egy nagy energia, amelyik ki akart törni, és meg akarta mutatni önmagát, de volt egy másik, ami visszafogta. Kerestem már kamaszkorom óta mindenféle szellemi utakon a megoldást, és akkor végül is, most nem mesélem el a történetet, de eljutottam a buddhizmushoz. Akkor voltam 28 éves, óriási reveláció volt! Én elsírtam magam, amikor elolvastam, hogyan imádkoznak a buddhisták! A szívemen keresztül meg lettem fogva végképp. Csak egy példát mondok, ez a metta szutta, A szeretet éneke című ősi buddhista ima. Magyarra fordítva, kicsit petőfis rigmusnak hangzik, Dr. Hetényi Ernő fordította, az első két versszakot elmondom: „Üdvére a Mindenségnek, köszöntöm a lényeket! / Áldás, mint az eső, hulljon, óvjon minden életet. / Akár nagy, vagy legyen kicsiny, hatalmas vagy gyenge lény, / Békessége, boldogsága legyen, azt kívánom én!” Amikor én ezt elolvastam, kész voltam. Az, hogy egy ember azért imádkozik, hogy mindenkinek legyen jó? Na, ez az a tan, amivel érdemes foglalkozni! Nekem. Én nagyon komolyan veszem.

- Miben rejlik ez a komolyság?

- Abban, hogy használom. Például nem engedem, hogy dühös legyek. Mivel a dühről látom, hogy az a legártalmasabb méreg, ami mindenkinek csak árt. Akire ontom, annak is árt, de nekem is árt, fizikai rossz tüneteket okoz, egészségromboló. Csak rossz! Miből fakad? Tudjuk, hogy a helytelen nézetekből fakadnak a helytelen vágyak, amelyek nem tudnak teljesülni, és abból fakadnak a dühök. A vágyak alatt mindent értek, tehát én azt szeretném, hogy te másmilyen legyél, és akkor dühös vagyok rád, mert nem vagy olyan, mint amilyennek szeretném. Ez az alap, ettől dühösködünk, és ezért van szenvedés, például a családban. Megtanultam egy nagyon jó dzogcsen technikát, ha dühös lennék valamire éppen, – mert amúgy az alaptermészetem szerint egy pukkancs vagyok –, de ahelyett, hogy elkezdeném szidni magamban a másikat, észreveszem, hogy düh van bennem és elkezdem figyelni. Hogyha ez a düh valóság, nézzük meg, hol van. Lehet érezni, hogy körülbelül gyomortájon van, olyan, mint egy gombóc. Akkor megpróbálom megnézni, mekkora, milyen az alakja? Vizsgálgatom a felszínét, változtatja-e a méretét? Tüskés, vagy csak göcsörtös? Milyen a színe? Vörös vagy zöld? Esetleg sárga, vörös csíkokkal? És amikor már itt tartok, addigra eltűnik… Ha az ember vizsgálja, kiderül, hogy nincs!

- Ez nagyon érdekes!

- Így van! Kiderül, hogy a düh csak egy épp aktuálisan fellépő viszonyulásból fakadó érzelem, és mint érzelem, mulandó. Egyébként a gondolatok is mulandók, a szándékok is. Sőt az embernek az önmagáról állított képe is mulandó. Ezek csak épp, aktuálisan létrejövő dolgok, amelyek olyanok, mint az óceán felszínén a hullámok, miközben maga az óceán amúgy meg nyugodt. Jó lenne, ha az ember érezné ezt a folyamatos változást és az ebben lévő rendben levőséget, meg azt, hogy nincs mire nagyképűnek lenni, senkinek, semmire, soha. Mert ezek mind viszonylagos dolgok. Például egy rinpocse, akit úgy tisztelnek, mint egy istenséget, ő azért nagyon szerény…

- Mik a tapasztalatai a gyakorlással?

- Kezdetben másfél évig folytattam egy gyakorlást, ami eltüntette a vegetatív neurózisomat. Utána persze folytattam tovább is. Ez a legegyszerűbb buddhista meditáció, a légzésfigyelés. Miközben az ember a légzését figyeli, minden mással kapcsolatos asszociációját elkerüli. Persze jönnek föl a tudatban gondolatok, képek, de az ember nem foglalkozik velük. Nem próbálja befolyásolni, elnyomni őket, csak mindig visszatér a légzéshez. Ez annyira lenyugtatja a tudatfolyamatokat, hogy egy idő után külön gondolatok vagy érzések szinte már nem jönnek. Egy ilyen gondolatok és asszociációk nélküli állapotban lehet éberen időzni – na ez, gyógyító! A legegyszerűbb, a legelső buddhista gyakorlat, amiben semmi, de semmi misztikus nincs. Az éberség jelenben tartása elmulasztja az ember idegbaját. Egy másik tapasztalatomat még elmondom a dühhel kapcsolatban. Van nekem feleségem, és az ember hajlamos a közelállókkal dühösködni. Egy idő után ráébredtem, hogy én nem konfrontálok a feleségemmel. Ha valami vita van, nem jutok el odáig, hogy ebből komoly konfliktus legyen, hanem egy kicsit lenyugtatjuk, pihentetjük a dolgot. Bemegyek a szobámba, mondjuk este, és megcsinálom a gyakorlatomat, ami ilyesmi, lenyugtatós, ráadásul az Om Mani Peme Hung mantra, egy nagyon ősi, harmóniateremtő mantra, az egyetemes jóakarat mantrája: az ember mindenhova ténylegesen küldi az összes létező lény felé a jóakaratát. Húsz percig nyomom ezt, hogy mindenkinek legyen jó – gyakorlatilag ezt jelenti, és aztán lefekszem aludni, másnap reggelre eltűnik a probléma. Mindegy, hogy kinek a tudatából tűnt el. Az enyémből eltűnt, és érdekes, a feleségeméből is. Vita helyett egy ilyen közvetlen tudati harmóniateremtéssel helyreállnak a dolgok. Ugyanaz van, csak most már másképp látjuk, és nincs is benne baj. Megszűnt a problémasága. Tehát ezeket a dolgokat a tudaton keresztül lehet megoldani. A tudat a helyszín, a tudat az eszköz, és az eredmény is a tudatban van. Ez döbbenet! Ez a legkomolyabb misztérium. Ehhez még zárójelben kapcsolódik, hogy Isten nem valaki más. Az a felfogás, hogy valahol van egy Isten és ideteremtett egy világot, és ez az egész el van szakadva mindentől, mindenkitől, ez nem így van. Isten, maga az egyetemes tudat, amiben vagyunk, az univerzum. Ez maga, az egész univerzum ebben a tudatban van. Ez a tudat néz ki az én szememen keresztül is, meg a maga szemén is, mindenkinek a szemén keresztül ez a tudat néz ki, csak speciális szemszögekből, és ebből kialakul egy univerzum. Óriási jó dolog ebben az élő tudatban lenni! A lényeges felismerés, hogy mi mindnyájan egy tőről származunk, és eredendően testvérek vagyunk. Tehát úgy kellene egymást nézni, mint aki ugyanaz, csak pont épp másképp néz ki.

*Az interjú a Könyvjelző márciusi számában jelent meg.

Karácsonyra kaptam egy kuglóf formát, ezt ki kellett próbálni! Egy régi családi receptkönyvből néztem ki a következő receptet, elkészítettem és nagyon finom volt!

Hozzávalók: 28 dkg liszt, 1,5 dkg élesztő, 4 dl tej, 3 db tojás, 6 dkg vaj, 8 dkg cukor, ¼ citrom, 3 dkg mazsola, csipetnyi só, 3 dkg zsemlemorzsa, 2 dkg porcukor behintésre vagy foundant (csokoládémáz) bevonásra.

Elkészítése: 1,5 dkg élesztővel, 8 dkg lisztből, 2 dkg porcukorral, 1,5 dl langyos tejjel kovászt készítünk és fél órán át kelni hagyjuk. A vajat habosra keverjük a 6 dkg porcukorral és 3 tojás sárgájával. Kanállal hozzákeverjük a kovászt, lisztet, a szükséges mennyiségű langyos tejet, reszelt citromhéjat és a mazsolát. Kanállal jól kidolgozzuk, amíg hólyagos nem lesz. Ruhával letakarjuk és egy órát kelesztjük. A formát vajjal jól kikenjük, finomra szitált morzsával behintjük, a tésztát betöltve még egy félóráig kelesztjük és mérsékelt tűznél sütjük. Utána azonnal kiborítjuk lisztezett deszkára vagy szitára, porcukorral meghintjük, vagy csokoládémázzal vonjuk be.

A csokimázt így készítettem el: 3 dkg vajat, 5 dkg fekete csokit és 1 dl tejszínt egy lábosban felmelegítettem, összekevertem, majd a kuglóf tetejére csorgattam. Elég hamar megdermedt, egy félóra múlva lehetett már szeletelni.

A kuglóf frissen finom, másnap már egy kicsit összeáll (mint a császármorzsa), de akkor is kellemes ízű.

Fotó: Szepesi Dóra

Pár éve történt. Hogy micsoda? Arra gondoltam, jobb, ha a képek beszélnek helyettem, de egy kis bevezető mégis kell.

Martin Keizer*hez járok egy csoportba, hetenként festeni, rajzolni, agyagozni. Óráin nem a műalkotás, a végeredmény a cél, hanem az alkotás folyamata, amit közben átélünk, az anyag, amivel dolgozunk, a tapasztalat, amit közben szerzünk a létesülésről, a dolgok alakulásáról és magunkról.

Az egyik technika az agyag: formáztunk gömböt, alakítottunk belőle egyszerűbb és összetettebb formákat, végül „szobrokat”, mint például Michelangelo Pieta szobrait is próbáltuk fotók alapján megformázni. Michelangelo életében többször fogott neki ennek a témának. Először egészen fiatalon, legkésőbb pedig idős korában – ezt a szobrot már nem is tudta befejezni. („A fájdalmas anya” – az olasz pietà, „szánalom” szóból, a keresztről levett Krisztust ölében tartó és fiát sirató Mária ábrázolása.) Az agyagszobrok elkészítésénél nem a tökéletes másolás volt a cél, hanem a gesztus, a formálódás, a tapintáson keresztül történő odaadás, a téma „megfogása”.

El is készültek a pieta szobrok, emlékszem, egy húsvét előtt, a nagyhét napjain kerültünk közelebb ezáltal az ünnephez. A kész művek évekig álltak otthon a könyvespolcomon, emlékeztetve arra a folyamatra, amit készítésük közben átéltem. Évekig laktunk együtt, míg végül úgy éreztem, szerepük betelt. Martin mondta egyszer, hogy ha már nem kellenek az agyagszobrok, be lehet dobni őket a Dunába, ott visszamossa őket majd a víz. Az agyag úgyis folyami, onnan származik, így újra bekerülhetnek az eredetbe.

Megtetszett az ötlet. Elhatároztam, egy bensőséges séta keretében visszaadom az agyagszobrokat a Dunának. A pietákon kívül még néhány darabtól elbúcsúztam. Fotókkal kísértük az útjukat: megörökítettem őket még utoljára itthon, majd a part felé sétálva, az Erzsébet-híd lábánál, a lépcsőkre rakva, ahogy megnyalja őket egy nagyobb hullám, ahogy látszanak a hídról… A gondolatok és érzelmek csak úgy sorjáztak, születtek egymásból, mint egyik hullám a másikból. Mint ahogy most is, ahogy emlékezem. Nem szaporítom a szót, mindenkire rábízom, hogyan fogadja ezt a kis tavaszi performanszot.

*Martin Keizer, holland művészeti terapeuta, évek óta Magyarországon él, waldorfpedagógiai körökben ismert

Fotó: Szepesi Dóra

Nemrégiben egy egészségnapon előadást tartottam Csepelen, a Vendéglátóipari Szakközépiskolában. Meglepetésemre kaptam ajándékba egy répatortát, amit a  cukrásztanulók készítettek. Nagyon finom volt! A receptjét nem tudtam megkérdezni, kóstolás alapján rekonstruáltam. Húsvétig még kísérletezhetünk vele:

Hozzávalók: 10 dkg teljeskiőrlésű búzaliszt, 5 dkg finomliszt, 10 dkg méz, 1 teáskanál sütőpor, 1 teáskanál fahéj, 1 késhegynyi tört szegfűszeg, egy narancs héja lereszelve, 20 dkg sárgarépa apróra reszelve, 10 dkg durvára darált vagy apróra vágott dióbél, 1 dl napraforgóolaj, 2 tojás.
A díszítéshez: marcipán; fehér, narancssárga és zöld színű.

Elkészítése: A sütőt előmelegítjük, egy tortaformát sütőpapírral kibélelünk. Lereszeljük a répát, és összekeverjük a dióval. Ezután egy tálba tesszük a liszteket, hozzákeverjük a sütőport és a fűszereket, a reszelt narancshéjat, majd összekeverjük. A felvert tojást, az olajat beleöntjük, hozzáadjuk a mézet, majd a répát és a diót, ezután összeforgatjuk a lisztes keverékkel is. A masszát a tortaformába töltjük, és az előmelegített sütőbe tesszük, közepes lángon sütjük. Kb. 25-30 perc múlva fogpiszkálóval ellenőrizzük, hogy megsült-e: beleszúrjuk a fogpiszkálót, és ha nem ragad, amikor kihúzzuk, hanem száraz, akkor van kész a sütemény.

A sütőből kivéve hagyjuk kihűlni, közben elkészítjük a kis díszítőelemeket: répákat formázunk a színes marcipánból. A fehér színű marcipánból golyót gyúrunk, majd lisztezett deszkán torta nagyságú kör alakúra nyújtjuk – ezzel fogjuk befedni a torta tetejét, amire ráhelyezzük a marcipán répákat.

Fotó: Szepesi Dóra

Szögyal Rinpocse: Tibeti könyv életről és halálról*

Hitvallásom élni és meghalni – megbánás nélkül. – mondta Milarepa. De tőle származik az a gondolat is, hogy az a valami, amit hullának nevezünk, és az a hulla, amitől úgy rettegünk, most és itt él velünk. Akkor pedig miért is rettegünk tőle?

A Tibeti hagyomány könyvei sorozatban ünnepi kiadást vehet kezébe az olvasó a kötet megjelenésének huszadik évfordulója alkalmából. A négy részes, ötszáz oldalas művet a szerző ajánlja mestereinek, majd eképpen az olvasóknak: Legyen e könyv útmutatás a megszabaduláshoz! Olvassák az élők, olvassák föl a haldoklóknak és a halottaknak! Segítsen mindenkit a megvilágosodáshoz vezető úton, és ösztönözzön!

A halál az élet természetes része

Mindazoknak, akik megszülettek, előbb-utóbb biztosan szembe kell nézniük a halállal. Amíg élünk, kétféle módon viszonyulhatunk hozzá. Vagy nem vesszük figyelembe, vagy szembenézünk a saját halálunkig vezető folyamattal, s ha világosan látjuk, kezelni is tudjuk a halál okozta szenvedést. Természetesen semmiképpen nem kerülhetjük el. – írja Őszentsége a XIV. Dalai Láma a rinpocse könyvének előszavában, majd rámutat a mű témáira: hogyan értsük meg az élet igaz értelmét, hogyan fogadjuk el a halált, és hogyan segítsünk a haldoklóknak és a halottaknak.

A szerző elsősorban az ősi tanítások gyakorlati jellegét szerette volna bemutatni, és azt, hogy ezek hogyan segíthetnek minket életünk és halálunk minden egyes szakaszában. Azért is ösztönözték oly sokan a könyv megírására, mert úgy vélték, könnyíthetne azon a rengeteg szenvedésen, amin valamennyi közönséges halandó keresztülmegy. A modern társadalmakban ugyanis a legtöbben szinte teljesen figyelmen kívül hagyják az élet spirituális dimenzióját. Szögyal Rinpocse célja a buddhista tanítások bölcsességének megosztása volt, és úgy tűnik, elég jól sikerült is neki: valaki egyszer úgy jellemezte ezt a könyvet, mint ami „félúton van egy élő mester és egy könyv között”. Nem kell ahhoz buddhistának lenni, hogy profitáljon belőle az olvasó, legalábbis mélyebben megérintsék a tanok. Különböző hitű emberek ismerték fel az olvasottak egyetemes voltát, sokakat segített át életük egy-egy válsághelyzetén, még akkor is, ha tanításai ismeretlen szemszögből kezelik az életet. Gyakorlati hozadéka is lett: például az indiai Madraszban egy asszony létrehozott egy egészségügyi szervezetet haldoklók és súlyos fájdalmakkal küzdő betegek gondozására. A tanultakat orvosok, nővérek, valamint a haldoklókkal szakmai kapcsolatban állók építették be napi munkájukba.

Állandóan változó valóságláncolatok

A buddhista életfelfogás az életet és a halált egyetlen egységnek tekinti, ahol a halál az élet egy újabb fejezetének kezdete. A halál tükör, amelyben az élet egész értelme megmutatkozik.
E csodálatos tanításban az élet és halál együtt jelenik meg, mint egymást követő, állandóan változó valóságláncolat, amelyet egy szóval bardónak neveznek. A bardo­tanítások pontosan megmutatják, mi történik velünk, ha felkészülünk a halálra és mi, ha nem. Alapvető üzenetük, hogy ha felkészültek vagyunk, hatalmas reményünk lehet mind életünkben, mind halálunkban. A tanítások a káprázatos és örökkévaló, határtalan szabadság lehetőségét tárják fel előttünk, amiért már most, életünk során dolgozhatunk. Ez a fajta megközelítés képessé tesz bennünket arra, hogy jól használjuk ki az evilági életet, amíg van időnk, és biztosítsuk, hogy halálunkkor ne kelljen semmit megbánnunk és hibáztatni magunkat, hogy elvesztegettük életünket. Aki meditációkban felkészülten várja a halált, annak az nem veszteség, hanem győzelem, az élet megkoronázása, legfenségesebb pillanata lesz. Mivel az élet természetes része a halál, valóságként fogadják el a buddhisták, amely mindaddig megtörténik az emberekkel, ameddig e földi lét körforgásában vannak. Tudják, hogy nem kerülhetik el, ezért semmi értelme, hogy aggódjanak miatta. Valahogy úgy tekintik, mint amikor a viseltes ruháinkat újra cseréljük. Ha jól szeretnénk meghalni, meg kell tanulnunk jól élni: a békés halál reményében békét kell teremtenünk lelkünkben és életmódunkban. A könyv bemutatja, hogy buddhista szemszögből nagyon fontos a halál tudatos átélése. Bár újraszületésünk formáját és helyét a karmikus erők határozzák meg, mégis a halál pillanatában fennálló tudatállapot nagymértékben befolyásolja következő születésünk milyenségét. A halál tényleges bekövetkezésének pillanatában keletkezhetnek a legmélyebb és legüdvösebb belső tapasztalatok. A saját halálunkra való készülődésnél nem kevésbé fontos, hogy másokat is hozzásegítsünk a jó halálhoz. Újszülöttként mások segítsége és gondoskodása nélkül nem maradhattunk volna életben; a haldoklók ugyanolyan kiszolgáltatottak, mint a kisbabák, aggodalmukat és szenvedésüket a környezetükben lévő embertársaik enyhíthetik és elősegíthetik a méltó távozást.

Keleti és nyugati szemlélettel

Az élet befejezésével nemcsak a vallások foglalkoznak, a modern tudomány is tanulmányozza a felmerülő kérdéseket. A haldoklóval való foglalkozást sokoldalúan elemezte Elisabeth Kübler Ross, aki például azt mondja, hogy a feltétel nélküli szeretet és a felvilágosultabb megközelítés a haldoklást békés, sőt megváltó tapasztalattá szelídítheti. A halálközeli állapot különböző aspektusainak tudományos feltárása, amely Raymond Moody munkájának eredménye, felvillantotta az emberiség számára a határozott reményt, hogy az élet nem ér véget a halállal. Szögyal Rinpocse képviseli a keleti és a nyugati szemléletet is: tibeti környezetben született és nevelkedett, a legnagyobb lámáktól kapott útmutatást, ugyanakkor évekig élt, tanult és tanított Nyugaton. A könyv gyakorlati lépéseket is javasol, hogy jobban megérthessük, jobban felkészíthessük magunkat és másokat a békés halálra. A gyakorlati és az érzelmi gondoskodáson túlmenően fel kell fedeznünk a halál és az élet valóságos értelmét. A szerző örömmel észrevételezi, hogy az utóbbi húsz évben sok változás állt be a halállal kapcsolatos felfogásunkban, és abban a gondozásban, amit társadalomként biztosítunk a haldoklónak és hozzátartozóinak. A társadalmi tudatosság ezzel kapcsolatban sokkal magasabb szintű. Biztató tény, hogy egyre több helyen ismerik fel, hogy a haldoklók gondozásában a lelki kérdések központi szerepet játszanak. A halál a legdöntőbb mozzanat életünkben, és minden egyes embernek biztosítani kellene, hogy békésen és megelégedve távozhasson, tudván, hogy a lehető legjobb spirituális törődéssel veszik körül őket.

Tudatunk természete

A túlvilági életben hívők egész életfelfogása más, tudatában vannak személyes felelősségüknek, és ez megszilárdítja erkölcsi tartásukat. – vallják a mesterek, és élnek a gyanúval, hogy azok, akik nem hisznek eltökélten az evilági utáni létben, rövid távú célokat kitűző társadalmat alakítanak ki, kevéssé törődnek cselekedeteik következményeivel. Talán ez a legfőbb oka annak, hogy egy olyan brutális világot hoztunk létre, mint amilyenben élnünk kell, olyat, amelyben oly kevés az együttérzés, és a belőle fakadó, egymás iránti önzetlen kedvesség. A szerző hangsúlyozza, hogy az egész élet és halál háttere, a tudat lényegi természete. Ezért döntő fontosságú, hogy még életünkben megismerjük tudatunk természetét. A meditálás az egyetlen mód arra, hogy ezt ismételten felfedezzük, fokozatosan megértsük és állandósítsuk magunkban.

Végül hadd idézzem a francia filozófus, Montagne gondolatát: „Nincs a földön hely, ahol a halál ne találna ránk... Nem tudjuk, hogy hol vár ránk a halál, ezért mi várjunk rá mindenhol. A halál gyakorlása: a szabadság gyakorlása. Aki megtanulta, miként kell meghalni, az megtanulta, hogyan ne legyen szolgája.”

*Szepesi Dóra recenziója a Könyvjelző január-februári számában jelent meg