Pár éve történt. Hogy micsoda? Arra gondoltam, jobb, ha a képek beszélnek helyettem, de egy kis bevezető mégis kell.

Martin Keizer*hez járok egy csoportba, hetenként festeni, rajzolni, agyagozni. Óráin nem a műalkotás, a végeredmény a cél, hanem az alkotás folyamata, amit közben átélünk, az anyag, amivel dolgozunk, a tapasztalat, amit közben szerzünk a létesülésről, a dolgok alakulásáról és magunkról.

Az egyik technika az agyag: formáztunk gömböt, alakítottunk belőle egyszerűbb és összetettebb formákat, végül „szobrokat”, mint például Michelangelo Pieta szobrait is próbáltuk fotók alapján megformázni. Michelangelo életében többször fogott neki ennek a témának. Először egészen fiatalon, legkésőbb pedig idős korában – ezt a szobrot már nem is tudta befejezni. („A fájdalmas anya” – az olasz pietà, „szánalom” szóból, a keresztről levett Krisztust ölében tartó és fiát sirató Mária ábrázolása.) Az agyagszobrok elkészítésénél nem a tökéletes másolás volt a cél, hanem a gesztus, a formálódás, a tapintáson keresztül történő odaadás, a téma „megfogása”.

El is készültek a pieta szobrok, emlékszem, egy húsvét előtt, a nagyhét napjain kerültünk közelebb ezáltal az ünnephez. A kész művek évekig álltak otthon a könyvespolcomon, emlékeztetve arra a folyamatra, amit készítésük közben átéltem. Évekig laktunk együtt, míg végül úgy éreztem, szerepük betelt. Martin mondta egyszer, hogy ha már nem kellenek az agyagszobrok, be lehet dobni őket a Dunába, ott visszamossa őket majd a víz. Az agyag úgyis folyami, onnan származik, így újra bekerülhetnek az eredetbe.

Megtetszett az ötlet. Elhatároztam, egy bensőséges séta keretében visszaadom az agyagszobrokat a Dunának. A pietákon kívül még néhány darabtól elbúcsúztam. Fotókkal kísértük az útjukat: megörökítettem őket még utoljára itthon, majd a part felé sétálva, az Erzsébet-híd lábánál, a lépcsőkre rakva, ahogy megnyalja őket egy nagyobb hullám, ahogy látszanak a hídról… A gondolatok és érzelmek csak úgy sorjáztak, születtek egymásból, mint egyik hullám a másikból. Mint ahogy most is, ahogy emlékezem. Nem szaporítom a szót, mindenkire rábízom, hogyan fogadja ezt a kis tavaszi performanszot.

*Martin Keizer, holland művészeti terapeuta, évek óta Magyarországon él, waldorfpedagógiai körökben ismert

Fotó: Szepesi Dóra