Beszélgetés Martin Keizerrel
A járvány időszakának egyes szakaszai szinte egybe esnek spirituális ünnepeinkkel. Amikor a karantén elkezdődött, a húsvét előtti böjtben éltük, most pedig, amikor – a te szavaiddal élve – lassan kibújunk a karantén-köpenyből, a pünkösdre készülünk.
- Néhány hét bezárkózás után úgy érezzük, sok minden változott és még mindig van bizonytalanság körülöttünk, bennünk. Az egészségügyi, gazdasági szempontok mellett az is nagyon fontos, hogyan lépjünk be újra a közösségbe, szociális életünkbe.
- Azt gondolom, számunkra a biztonságot az évkör, az ünnepkör adja, induljunk ki ebből. Minden, ami történt velünk, emberi döntések alapján történt, de közben, milyen érdekes, ahogy a múltkor is említettük, a karantén húsvét előtt, a böjttel indult, és most oldják fel fokozatosan, ahogyan a pünkösdre készülünk. Közben van még egy ünnep, húsvét után negyven nappal, a mennybemenetel – Hollandiában és Németországban munkaszüneti nap is –, és ezután tíz nappal jön el a pünkösd. Tehát az ünnepkör és a természet is ad egy bizonyos biztonságot, közben tavasz lett, bár kicsit nehéz átélni, mert korlátozva voltunk, de mégis most már itt ülünk a Múzeumkertben, sok a zöld, csicseregnek a madarak. Pünkösd történetében Krisztus tanítványainak is volt egy karantén jellegű befelé forduló tíz napjuk, amikor meditációban megkapták a Szent Szellemet, életük újraindításának, tovább folytatásának a lehetőségét.
- Jelen helyzetünkben is sokan fogalmaznak úgy, hogy, „újra indul az életünk”.
- Azt gondolom, igen, talán, de eddig is éltünk! Gondolkozzunk el azon, mit jelent, hogy újra indul? Mit akarunk, mi induljon? Ez pünkösdi téma, ami összefügg a bizonytalanság, a biztonság, az egyéni szabadság kérdésével, az egyén helyzetével, és azzal, hogyan lépünk be újra a szociális életünkbe. Pünkösd ünnepe azt jelképezi az ember számára, hogy az egyénnek lehetősége van rátekinteni, észlelni és észrevenni a benne működő szellemi magot, nevezzük magasabb vagy tisztább én-nek, és megláthatja azt is, mi akar ebből működni. Amikor pedig ez több emberrel történik, akkor a szociális találkozásban lenne egy cél. A karantén a böjtben indult, kintről kapott korlátozások, óvintézkedések formájában: nem lehetett találkozni, bármikor kimenni, bizonyos dolgokról le kellett mondani – ezek egyébként böjt témák. Most, hogy lassan kilépünk ebből, azt jelenti, hogy nemcsak újra élni kell, hanem pontosan rá lehet tekinteni, hogy mi az, amit én egyénileg szeretnék folytatni, vagy megtartani abból, ami a karantén előtt és közben is életem része volt, és mi az, amiről le lehet mondani a továbbiakban is. Ezáltal nemcsak újra indul az életünk, hanem tovább élünk, de most hozzájön az egyéni szabadság, magam dönthetek arról, hogy a saját életemben mit és hogyan teszek. Most például itt ülünk egy parkban, egymástól másfél méter távolságban, maszk nélkül. Egy hónappal ezelőtt nem volt lehetőség rá, vagy nem vállaltuk. A politikusok döntenek, finoman lazítanak, de kérdés, hogy én hogy viszonyulok mindehhez, mit engedek meg magamnak, mit nem. A mennybemenetel és pünkösd közötti téma, most aktuálisan azt jelenti, rátekinthetek, hogy én hol tartok a saját erőmmel, egyéniségemmel, biztonságommal kapcsolatban. Mennybemenetel és pünkösd között, a keresztény vallás szerint az a feladat, hogy megkeressük, hol vagyok én, mint szellemi lény. Hogyan működik bennem a magasabb énem? Aktuálisan továbbra is belső munkát jelent, hogyan foglalkozom ezekkel a kérdésekkel, van-e saját gondolatom a témáról, félek a vírustól, félek a változásoktól, vagy félek a vírus miatt már az emberektől is?! Ez az érzés a karantén megszüntetésével, nem feltétlenül gondolom, hogy a félelemmel együtt el fog tűnni. Mert a vírus nem fog eltűnni… Még hálásnak is lehetünk azért, hogy az új döntés, lazítás kapcsán megkapjuk a belső munka lehetőségét, ami egyébként természetes, az ünnepkör, az évkör, a növények kibontakozása, és a saját lényem kibontakozása szempontjából. Tehát most megmutathatom, hogy nem félek vagy félek, és mit kezdek vele.
- Milyen jó, hogy az ünnepkör párhuzamosan halad ezzel a folyamattal!
- Igen, azt gondolom, hogy a döntések egy magasabb rendű működést is tükröznek – észrevesszük-e vagy sem, meg tudjuk magyarázni vagy nem, de azért benne van. Számoltam, Magyarországon hét hét karantén után kezdtek egy kicsit változtatni, és ez figyelemreméltó. A hetedik hét után, a nyolcadik héten történt a változás; mint a zenében, az oktáv után újra indul, újra kezdődik a dallam, de egy magasabb szinten. Ez természeti törvény, nem csupán logikus következtetés. Bízom benne, hogy az egész vírus-történet, a világjárvány egy nagyobb téma, mint csupán a betegség, a vírusok és a laboratórium...
- Szeretném, ha beszélnénk az emberi kapcsolatokról, a karantén által alakult új szokásokról, mint például az online kapcsolattartás. Vajon hogyan visszük tovább ezeket? Pedagógus ismerősöm mondta, hogy a tantestületben valaki javasolta, milyen jó, hogy kipróbálták az online oktatást, mehetne tovább…
- Jó, nekem ezzel kapcsolatban kérdés, hogy a fiatalokra, a gyerekekre milyen hatással van az online oktatás, és ezt mennyire látják át a pedagógusok. Az alap számomra az, hogy az online, – bármennyire hálásak lehetünk, hogy a kapcsolatainkat ezeknek a fantasztikus eszközöknek a segítségével tudjuk tartani –, a tanításban másképp működik. Az osztályközösségben nemcsak a pedagógustól, egymástól is tanulnak a gyerekek, mert közös hangulatban élnek együtt, egy témakörben. Otthon, egyedül tanulva, a tantárgyak, intellektuális tartalommá válnak, mindegy, hogy waldorf-iskola vagy nem waldorf. Megkérdeztem gyerekeket, fiatalokat, hiányzik-e nekik az iskola. Azt mondták, általában nem hiányzik az iskola, a közösség hiányzik. Az iskolai közösségben, ideális esetben, ha valaki valamit nem tud, vagy nem jól tud, akkor egymást támogatják. A pedagógusnak is feladata, hogy kiscsoportos, személyre szabott feladatokat adjon, így munka közben a tanulás folyamata az élő, egészséges ki-belégzéssel együtt halad – online oktatáskor ez nincs. Az online- vagy telefonbeszélgetéssel is így vagyok: nem az embert érzem benne, csak egy képet érzek, ami félig-meddig az én emlékem az illetőről, és közben nem alkotok, nem kapok róla, se tőle új képet. Ezért nekem az online egy óriási kérdés: azt gondoljuk, élőben halljuk és látjuk egymást, de valójában nem látom őket, csak az emlékeimmel tudok viszonyulni hozzájuk. Úgy tapasztalom, ez csak egy „infócsere” – amellett, hogy adott esetben nagy segítség, és fontos is. A közvetlen, élő beszélgetésben aktívabb vagyok, érzem a találkozás minőséget, közben formáljuk a kapcsolatot tovább. Számomra ez az egészséggel is összefügg, mert másképp lélegzünk, más interakcióban vagyok vele és magammal, ezért nem mindegy, hogy személyesen vagy online találkozunk. Most, amikor nagyon szépen megtanultuk, hogyan kell online tanítani, és ezt próbáljuk erősíteni, kérdéses, hogy mennyire egészséges ez? Nem egészséges, mert módosítja a természetes légzést, a keringést, a szívműködést, és szociálisan sem alkotunk igazán. Nem csak arról van szó, hogy most megtapasztaltuk, milyen jó, milyen kényelmes az online világ, hanem arról, hogy én hogyan szeretnék ezekkel az eszközökkel dolgozni a továbbiakban. Legyen valóban egyéni döntés! Az lenne a karantén tanulsága, hogy a pedagógusok – és sok más munkakörben dolgozók szintén – otthonról mindent el tudnak intézni a munkába járáshoz tartozó aktivitások nélkül? A személyes találkozás, a körülmények elősegítik a közös munkát. Azt is tudjuk, hogy túl elfoglaltak voltunk a karantén előtt, de kérdés, hogy valóban vissza akarunk csúszni a rohanásba, vagy mostantól rendszeresen csinálunk magunknak egy „karantén-pillanatot”, legyen az ebédidő, vagy egy kis aktív pihenés. Mindenkinek jót tenne mindennap egy rövid visszavonulás, mert utána intenzívebben tudunk újra belépni a tevékenységeinkbe. Munka közben is szükségünk van a belégzés-kilégzés ritmusára!
- Ahhoz mit szólsz, hogy a kávézók teraszait megnyitják?
- Ennek nagyon örülök! A környezet is inspirál, ihlet. Az utóbbi időben otthon, egyedül többet festettem, mint általában, és azt vettem észre, hogy nehezebb bekerülni a természetes alkotási folyamatba. Saját gondolatokkal, érzésekkel dolgoztam, de hiányoztak a szociális összefüggések. Azért is szeretek a szabadban, kávézók teraszán ülni, beszélgetni, mert a külső benyomások is segítenek, hogy a napi munkában letisztuljon mindaz, ami a fontos.
- Fokozottan jelen van mindennapjainkban a bizonytalanság, a szorongás. Mit kezdjünk velük?
- A bizonytalanság, a szorongás azt jelenti, hogy nem a realitás talaján állunk. Az ideák önálló működése nem függ össze sem a körülményekkel, sem a jelennel, és mivel nem tudunk tevékenyen viszonyulni hozzájuk, negatív érzéseket szülnek. Fontos, hogy visszavonulva, megfontoltan tudjunk rátekinteni az ideákra. Megszűnik a realitás, amikor csak a fejünkben marad egy téma, és csak agyalunk. A vírustól való félelem tekintetében, számomra a karantén nem segített, mert pont visszaléptünk az ideába: a vírus mennyire realitás, mennyire idea? Még mindig nem láttam vírust! A vírusokat úgyse látjuk, csak tapasztaljuk, amikor betegek vagyunk, és akkor realitásba kerülnek… Annak ellenére, hogy nem lehet tudni pontosan, hol tartunk ebben a témában, én vállalom most az egészség-betegség kérdést. Örülök, hogy lassan megszűnik a karantén, mert kapcsolatba kerülhetek egyénileg is, saját döntésem alapján a vírus-témával. Például, hogy maszk nélkül vállalom a találkozást, és ha annyira örülünk, meg is öleljük egymást, de nem kell, hogy mindenki így gondolja. Ez a valódi szociális tisztelet: tartom a távolságot, de amikor a másiknak nem fontos, nekem se fontos. A munkámban is nyitott vagyok, aki vállalja és eljön hozzám, én vállalom. Nem tudok nemet mondani, mert én egyértelműen nem félek a vírustól, a betegségtől. Persze óvatosnak kell lenni, karanténba vonultam én is, direktebben lemondtam sok mindenről, szinte remete minőségben éltem. Jó tapasztalat volt!
- Miért nem félsz a betegségtől?
- A betegség az életünkhöz tartozik, a karmához, a sorshoz. Normális, élethez tartozó dolog, ugyanúgy, mint a halál. Most például félünk, hogy az idősebb emberek meghalnak a vírusfertőzéstől. Igen, de meghalnak az idősebb emberek, úgyis. Vannak erős influenza-vírusok, a koronavírushoz hasonlóan, általában a tüdőt támadják meg, és aki gyengébb, veszélyeztetett. A koronavírus, mint sokféle más vírus is, a tüdőben működik, amely kiemelten fontos szervünk. Születéskor az újszülött felsír, a tüdeje ekkor kezd működni, beindul a saját légzése, ami élete végéig, az utolsó lélegzetvételig kíséri az embert. A tüdő tehát olyan, mint egy küszöb, határ, kapu, amin keresztül vagyunk kint és bent. Meg is tapasztaljuk, hogy minden belélegzéskor egy kicsit újjászületünk, ahogy minden kilélegzéskor egy kicsit meghalunk. A légzés megszűnésével az élet véget ér, és ezt általában valamilyen betegség előzi meg. Ne felejtsük el, hogy az átlagéletkor körülbelül 80,4 év! Aki ettől idősebb, már túlvan az átlagéletkoron! Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem baj, ha meghalnak az idős emberek, hiszen minden halál drámai, viszont gondolnunk kell rá, hogy előbb-utóbb eljön az ideje. A halál, miként a születés, az élethez tartozik. Persze, lehet és kell az óvatosság, a karantén jó, vigyázzunk egymásra, óvjuk az időseket, de ne felejtsük el, hogy a vírusfertőzésnél mindig az idősek voltak és maradnak a rizikócsoport. Materialista gondolkodással arra a következtetésre juthatunk, hogy a betegség rossz, az egészség jó. Nem, a betegség nem rossz, a betegség által az ember fejlődik, változtatni tud az életén. „Jobban vagy?” – kérdezik a gyógyuló beteget. Azt szoktam mondani, hogy nem „jobban” kell lenni annál, mint betegen voltunk, hanem jobban kell lenni, annál, mint a betegség előtt voltunk, amikor lassan már alakult a betegség. Különben a betegség nagyon egyéni. Az életmód-betegség-egészség témája mindenkinél egy kicsit más, az én életmódom a te életedben nem tud működni, bármennyire hasonló a fiziológiánk. Most, hogy a karantén miatt a szabadság témája előtérbe került, ebből a szemszögből újra rátekinthetünk a betegség-egészség kérdésre. A betegség spirituális szempontból, az antropozófia fényében az „én” eszköze a fejlődésre. Karmikus téma, hogy a sors, a körülmények által milyen fajta problémák, betegségek, érzékenységek alakulnak az egyén életében, és mi van mögötte, mint feladat. Egó-világban élünk, és érdekes, mégsem érintjük valóban saját magunkat! Magamra vonatkozó belső kutatással tudok igazán egy saját, belső karantént kialakítani, amelyben megtalálom az életem minőségét, formáját, módszerét, ami nem másról szól, hanem rólam. Mennyire távol vagyunk attól a saját magunktól, ami teljességében a test-lélek-szellem együttműködése, mert csak testi minőségben gondolkodunk az egészségről! Ebből fakadhat szorongás, bizonytalanság lelki- és szociális szinten is.
- Visszatérve a pünkösd témájához: mikor vagyunk valóban szociálisak?
- Csak akkor tudok valóban szociális lenni, amikor tudom, hogy mit tudok adni magamból a közösségnek, és tudom, hogy hol vannak azok a csoportok, akiknek ez fontos, akik szintén felismerik az ő szemléletüket, lehetőségüket, a tehetségükkel és a nehézségeikkel együtt, és azt is, hogy hol vannak a célok, amiket együtt tudunk megvalósítani. Pünkösdkor egyedül voltak a tanítványok, egyénileg kapták meg a lehetőséget, hogy újra felébresszék magukban az én-erőt, de azután ezzel a tudatossággal beléptek a közösségbe. Most nagyon izgalmas rátekinteni ezekre a kérdésekre, mert nemcsak tovább élünk a karantén után, hanem lehetőséget kapunk arra, hogy tudatosabban éljünk együtt.
(Kérdezett: Szepesi Dóra)
Kommentek