Beszélgetés Martin Keizer művészeti terapeutával

- A karácsony nagyon nagy téma! Szeretném, ha az antropozófia, a szellemtudomány szemszögéből beszélnénk egy kicsit az adventről, az ünnep szellemi-spirituális-vallásos hátteréről. Az a kérdés merült fel bennem, hogy vajon miért tölti el a karácsonyi készülődésben az embert a várakozás gyermeki érzése. Miért ragadja magával – még a nem hívőket is – egy bensőséges, vallásos hangulat, amikor a Jézus gyermek születésére várunk?

- Az advent azt jelenti, hogy várakozunk, készülünk a születésre, az új életre. Ennek az időszaknak az lenne a szerepe, hogy lecsendesedjünk, tisztuljunk, foglalkozzunk a szellemi világgal, a belső világunkkal is. Érdekes módon a négy adventi hét és a kisgyermek első három éve között összefüggést találunk, mert a gyermek hároméves koráig adventi hangulatban él. Kérdés, hogy mire várakozik a kisgyerek? Az én-je megszületésére készül, ami a második, harmadik év között inkarnálódik a testébe. Tény, hogy életünk első két-két és fél évére egyáltalán nem emlékszünk, mert csak az én által rögzített eseményekre tudunk visszaemlékezni, és ez azt jelzi, hogy körülbelül hároméves korig nem kapcsolódik a fizikai testhez az én. A kisgyermek tehát várakozik az én-jére, persze közben tudat alatt „dolgozik” magán – ahogyan mi is dolgozunk, befelé fordulunk, meditálunk, vagy praktikusan készülünk a karácsonyra. A legfantasztikusabb a gyerek első három évében az utánzás. Honnan jön az utánzás? Mi az az impulzus, amitől ugyanazt akarják csinálni, mint a környezetükben élők? Ez nem egy tanult képesség, az utánzást, mint szellemi működést az ember hozza magával a saját testfelépítés által.

- Egy kisgyermek finom, puha, ártatlan, közelében érzünk valami földöntúlit, angyalit. Azt is mondjuk, tiszta lap!

- Igen, tiszta lap. Földi szempontból mondhatjuk, formátlan, ezért teljesen nyitott. Lassan, az utánzással fejlődik, táplálkozik, formálódik testi-lelki-szellemi szinten is. A szülők gondozzák, ápolják őt, segítik az utánzási képesség kibontakozását. Itt felmerül a nagy kérdés, hogyan kell nevelni a kisgyermeket. Mit is jelent a nevelés? Azt jelenti, hogy sokszor túl direkten külső mintákat adunk, saját elképzeléseinket akarjuk megvalósítani, ahelyett, hogy inkább őt figyelnénk, mi ébred benne, mi az, ami fontos számára, mit kell kezelnünk. A gyerek érzékeny, érzéki lény, minden érzéke nyitott. Mindent, ami körülötte van, elsősorban utánzással, tiszta naivitással behívja, beszívja magába, mindent szeretettel befogad, ami felé jön, utánozza, amit maga körül lát, tapasztal. Az utánzás, mint szellemi hatás, olyan működés, ami a test által valósul meg. A waldorf óvóképzésen ezt szoktuk testvallásosságnak nevezni, és ez lesz a moralitás alapja a későbbi életben. A gyereklélekben a világ jó, ez alapminőség. De ha nem figyelünk eléggé, olyasmit közvetítünk számára, ami igazán nem felel meg az életkorának. A gyerek semmire nem fog nemet mondani, és befogadja, mert tudat alatt, ösztönösen tanulni, utánozni akar, ezért minden, amit a környezetétől kap, hatást gyakorol a testi-lelki működésére. A lényeg az, hogy finoman és figyelemmel, ne csupán gondolkodással, magyarázással, túl sok szóval „ébresztgessük.” Hogyha a gyermek három évig egy egészséges „világburokban”, a szülők, nevelők között úgy él, hogy minden, amit utánoz, valóban megfelel neki, róla szól, akkor nagyon egészséges testbe tud megszületni az én-je. A kisgyerek az első három évében tehát adventi hangulatban él, miközben földi testben megtanulja, amit a szellemi világ hierarchiáitól ajándékba kapott; az utánzás által megtanul járni, beszélni és gondolkodni. Ez egy misztérium! Az első három év a gyermekség misztériuma! Jó lenne adventben ezt egy kicsit jobban átérezni magunkban, hiszen ez egy csoda, mint ahogyan maga a születés és az élet is az. Hároméves kor körül, amikor az én-je már megszületett, megváltozik a gyerek, elkezdődik a dackorszak; ez azt jelzi, hogy most már ő van! Három évig magától ment minden, utána a saját énje kezdi vezetni, és amit addig tudat alatt gyakorolt, ezután tudatosabban kell folytatnia.

- Adventben tehát lehetőségünk nyílik arra, hogy egy kicsit másképp, mondhatni gyermeki szemmel tekintsünk az életünkre?

- Igen. Az év során a sötétség felé tartunk, hidegebb az idő, befelé fordulunk. Felnőttként a belső fény teremtése lenne az adventi készülődésben a feladatunk. Külső fény már úgysincs sok, akkor nézzük meg, hogy mi az a belső fény! Foglalkozzunk a biográfiával: honnan jövök, hol tartok, miben vagyok most – közösségben, otthon, saját gyerekkel –, mindezekre a kérdésekre egy kicsit rátekinthetünk.

- A képzőművészet is segíthet ebben a foglalatosságban. Nézzük meg az illusztrációnak választott képeket! Raffaello Sixtusi Madonnája például egy ismert mű, amelyen középen látható Mária a gyermekkel, és mögöttük, a felhőkben, gyermekarcokat fedezhetünk fel.

- Itt a még meg nem születettséget ábrázolta a festő, a kis fejecskék a világéterben vannak, majd lassan láthatóvá válnak, és egyszer csak valahol megszületnek. Az első rajz őket ábrázolja. Felhőszerűen, sok kis apró arcot látunk, néhány már tisztán kivehető. Még nincs test, csak a fej – mert onnan indul a „fej-lődés”. Érdekes ez a magyar szó, a fejlődésben benne van a fej! Az embrionális folyamatban is az látszik, hogy a fej a legfejlettebb. A kisbaba relatív nagy fejjel születik és az érzékszervei ébrednek fel a leghamarabb: már az első nap felébred a látás a fényre, a hallás a hangra. Azután jönnek a végtagok, nézi a kezét, megtalálja a lábát… Az emberképet tekintve, látszik, hogy a fejlődés föntről lefelé indul.

A második képen láthatjuk, hogy a magasabb szellemi hierarchiák vezetik, ami születni akar. Színekben is érzékelhető a szellemi- és a földi világ közötti különbség. A két világ még egy teljes világ-burkot alkot. Erre különféle elnevezések léteznek, például világéter, világtojás, világsejt...

A harmadik képen, a két világ, mint idea, csatlakozik egymáshoz: ez az anya-gyerek világ vagy felnőtt-gyerek világ. A színek itt is érzékeltetik a két világ különbségét, fényeiben benne van a világéter emléke, de kicsit földiebbek, melegebbek a színek, és formálódik a burok.

A negyedik képen, Raffaello Sixtusi Madonnája nyomán, egy részlet látható, Mária és a Gyermek. Raffaello korai reneszánsz festménye a művészetben adventi minőség. A reneszánsz azt jelenti, újjászületés; itt már az alakok testesebbek, felismerhetők, kicsit reálisabbak, de nem annyira a mindennapi élet hangulatát tükrözik, inkább a valláshoz, a spiritualitáshoz kapcsolódnak. Az ünnepi minőséget valójában, mind a négy képben megtaláljuk.

- Érdekes téma az ünnep maga. Mit jelent nekünk az ünnep?

- Az ünnep teljesség, földi-lelki-szellemi teljesség, a jó értelemben vett vallásosság, mint összhangulat. A Raffaello kép is ettől ünnepi, meditálhatunk rajta, mit ábrázol: Mária és gyermek Jézus, vagy talán Szent Szófia és Krisztus? Mert a gyermek arca elég felnőttes az eredeti képen. Szép színeivel, lágy tónusaival emelkedett, de valójában azért ünnepélyes, mert a szellemi, a lelki és a fizikális egy hangulatba kerül. Az ünnep nem csak anyagi síkban ünnep, lelkileg is jó, ha jól érzi magát az ember, de ha még emelkedünk, és azt is belevisszük, hogy mit ünnepelünk, akkor lesz valóban teljes. A karácsonyban az is fontos, hogy az ünnepet nem tudjuk Jézus születése nélkül igazán átélni. Nemcsak mint ideára vagy történésre gondolunk, hanem lelkiekben is átéljük a születést magunkban. Szellemi szinten pedig emlékezünk arra, hogy mi történt 2000 évvel ezelőtt és hogyan foglalkozunk ma ezzel. Így a múltból a jövő felé is nyitunk. A kisgyermek is azért ünnepélyes lény, mert nyitott a világ felé, testi fejlődésében a jövő felé. Egész világa nyitott: mindent örömmel megfog, szájába vesz, megkóstol, az egész hangulat körülötte ünnepi minőség. A szellemi működést a teste által érzékelhetjük, és ezt nevezzük a már említett testvallásosságnak. Jó értelemben vett vallásosságról van szó, amikor Isten természetesen működik bennünk, minden külsőség nélkül. Számomra az ősbizalom is egy vallásos minőség. Az ősbizalmat a teremtő lénytől kapjuk, ezért ez egy tiszta, külsőségek nélküli vallás. A gyerek maga a megtestesült ősbizalom. Amikor az első három évben ezt az ősbizalmat képesek vagyunk ápolni, gondozni, burokban tartva óvni, hogy ne sérüljön, akkor egy jó alapot kap a gyermek a további életévekre. Adventben egy kicsit mi, felnőttek is az ősbizalomban létezünk. Most, amikor egyre rövidülnek a nappalok, és növekszik a sötétség, tudatosan kell keresnünk a sötétség ellentétét, a fényt.

- Hogyan? Te például hogyan keresed?

- Én egész adventben ezekkel a témákkal foglalkozom a művészeti terápiában és a képzésben. A beszélgetésünkre is készültem egy kicsit, átgondoltam, most is ebben vagyok. A munkámba bekerül a téma, nem szeretnék csak bármit csinálni ilyenkor. A megfigyeléseknél fontosnak tartom, mivel foglalkozunk, mit figyelünk meg, mint például ezeket a képeket, amiket bemutattunk. Vagy megfigyelünk például egy Buddha-, egy Krisztusábrázolást, vagy ikonokat, a Mária, Kisjézus, Krisztus témában, ezek lelki ablakok a szellemi világ felé. Aztán a meditatív megfigyelésekbe bevisszük a finom önismeretet, önébredést, beszélünk is róluk. Számomra adventi munka, hogy mindenkinek megtaláljam ezeket a feladatokat. Szoktam hallgatni gregorián zenét, az is meditatív. Folyamatosan szól a háttérben, ma is, egész nap. Középkori zene, reneszánsz előtti, tehát adventi, születés előtti – mintha templomban élnék most. Ilyesmikkel foglalkozni nagyon jól lehet. Ez azt jelenti, – de nálam relatív könnyen működik –, hogy adventben ne legyünk folyamatosan közösségben, ne mindig kifelé fókuszáljunk, hanem befelé. Bírjuk a csendet. Fogadjuk el a csöndet körülöttünk. Ne keressük mindig az aktivitásokat emberekkel. Ezért a munka mellett, előtte, utána, kicsit keressük az egyedüllétet, amikor legbelsőbb kérdéseinkre kaphatunk választ. Befelé fordulva új, mélyebb kapcsolatok születhetnek saját magunkkal. Keressük, ami bennünk születni akar. Az a capella zene, a gregorián éppen ezt a folyamatot segíti. A szerzetesek visszavonulnak a cellába és meditálnak. Nem csak a közös feladataikkal vannak elfoglalva – mint a kert vagy a konyha, hanem befelé figyelnek. Ez az adventi minőség. A kisgyermek témája tér itt vissza: ő így születik, fogalma nincs, hogy hova került, mert annyira mély álomban van még. Aztán lassan felébred, felismeri a fényeket, apa, anya, testvérek hangját, saját kis környezetét. Ezért fontos, hogy ő magával foglalkozik, azzal, hogy ő hogy van, még a saját teste sem ismerős. A táplálkozáson keresztül is fokozatosan, finoman kerülnek a testébe az anyagok, és ezáltal kezd földi emberré válni.

- Ha költőien fogalmazunk, az újszülött olyan tiszta és érintetlen, mint a frissen esett hó. Ezért szeretjük a fehér karácsonyt?

- Igen, a hó, hihetetlen szellemi anyag! Víz, de hát mégsem víz, mert kristályokból áll. A hó félig eltakarja a földet, és ezáltal az egész világ fehér, emelkedett… Amikor tavaly Norvégiában jártam, az egész kisváros fehér volt, a fjordok is. Másfél méter hó mindenütt! Érzed, hogy nem teljesen a két lábadon jársz, a földön vagy, de óvatosan kell sétálni és akkor nagyon finoman létezel ott. Egész nap kint voltam, mert jó a hóban lenni, néha egy kávét megiszik az ember, hogy ne hűljön ki. A három nap alatt azt éreztem, hogy az egész testem tisztul. Nem kell diétázni se! Talán egy kicsit több halat ettem, az is egy tiszta lény általában, – és azt tapasztaltam, hogy a hideg által tisztulok.

- Ezért szeretnek az emberek síelni járni?

- Lehet, de az sport, és inkább aktivitás, mint lecsendesedés. Egyébként az a világ egy csoda, amikor 1000-2000-3000 méter magasan vagyunk és csak hó és hideg meg sziporkázó fény vesz körül! Erről az jut eszembe, hogy – képben megfogalmazva –, az első három évben a gyerek onnan indul, a magas hegyekből… mint hangulat, a Himalájából érkezik, ahol csak hó és fény van. A hó alatt van ugyan föld, ami kemény, szilárd, de elsőre nem azt látjuk. Aztán a növekedése során lassan lefelé halad, kicsit kevesebb már a hó, több a földi anyag, a testből több látható, a működése is jobban differenciálódik – mint hangulat, olyan ez, mint a természetben az időjárás változása –, és lassan leérkezik a magasból, a földi világba. Szóval a gyermek és a hó nagyon hasonló! Ha figyeljük őt, és ő vezet minket, tiszta marad benne, amit nem veszünk túl direkten kézbe. No, persze a gyerek nem hó, de értsük úgy ezt a hasonlatot, hogy az első három évben úgy kell őt kezelni, mint a friss havat… „Hóvatosan!” – ezt most találtam ki!

- Hűha! De milyen jó kis szó!

- Összefügg! Ez a szó most itt született… Szeretem az ilyet! A spontaneitás is egy külön téma: a gyerek nincs annyira benne a dolgokban, azért játékos, kreatív. Egy kicsit megfoghatatlan, egy kicsit naiv és kitalál új dolgokat – ezeket nem kell korrigálnunk! Mint ahogy a havat sem kell rögtön fölsöpörni… óvatosabban kell sétálni! A gyerek első három éve és a hó – izgalmas összefüggés! Kezeljük egy kicsit ezzel a hangulattal a gyerekeket. Hiszen a hóesésben mi is gyerekek vagyunk újra, játszunk, nevetünk, örülünk a hónak, mert megérinti a bennünk élő „belső gyermeket”, akire jobban kellene figyelnünk. Adventben, karácsonykor könnyebben kapcsolódhatunk hozzá, az ünnepben átélhetjük a gyermekkor misztériumát.

(Kérdezett: Szepesi Dóra)