Kedves Olvasók!

Sokan jeleztek vissza személyesen, e-mailben, hogy volna történet, de az olyan egyszerű, szinte semmiség, hogy nem is tudja hogy írja le. Csak bátorítani szeretnék mindenkit, írja meg, nem várunk irodalmi színvonalra, csupán azt szeretnénk, ha egymásnak adnánk ötleteket, megosztanánk a gyerekekkel evés közben megélt derűs perceket. Azt is írta valaki, hogy bizarr dolgokra emlékszik csak. Nem baj, az is érdekes lehet! Van, hogy a gyerek fantáziája szárnyal, van, hogy a mamáé (papáé, nagymamáé, testvéreké
stb.), és ha mindegyikük kreatív, fantasztikus dolgok sülhetnek ki belőle!
Néhányan azt gondolják, nem tudnak ilyen történetet, mert nincs gyerekük, vagy olyan picike, hogy még csak szopik és "nincs mese"! Saját gyerekkori eset is lehet, vagy családi, baráti körben megesett emlékezetes sztori. (Itt ajánlom figyelmükbe a Testünk építőanyagai című cikkünket, amelyikben elmesélem, hogy etetett minet nagyanyánk.)
Both Gabi, a www.meseutca.hu főszerkesztője, háromgyerekes anyuka, maga is ír meséket. Ő hívta fel a figyelmemet Finy Petra és Gyöngyösi Adrienn nemrég megjelent mesekönyvére, amelynek címe: Bögre úr meséi - történetek rossz evőknek. Nem ismertem eddig ezt a könyvet, meg fogom nézni, de látatlanban is szívesen ajánlom!
Egy szó, mint száz, kíváncsian és örömmel várjuk a privát történeteket!

Makronauta

Hogy kerül a tányérodba zokni?

Ugyan már Johanka, egyél már! Tudod mit? ”Mit?” Repülőztél már? ”Még sosem!” Üljünk a repülőkanálra! De csak 15 kg csomagot vihetünk fel a repcsire! Nézd, itt van a tányérodban egy királylány forma, itt egy hordó, ott egy búgócsiga, ugrálókötél, színes ceruzák, maci, amott meg sárkányok, azt hagyjuk itthon, jó? Nyelj szépen, hogy ne duguljon be a füled. Milyen színűt akarsz felvinni a repcsire? Bzzz…repül a kanálszőnyeg… brr-brrr-brrrr... brrrrrr repül a repcsi… hová utazzunk most? ”Nem tudom. Az égbe!” Voltál már Burmában? “Hol? Gyurmában? Nem. Én nem voltam.” Indonéziában? “Ott sem.” Nem voltál? Az hogy lehet? “Nem voltam még, az hol van?” A Világ túlsó felén! Azért megyünk repülővel. Tengereket, óóóceánokat repülünk át a felhők felett. Tudod, milyen csodaszépek a felhők odafent? Mint egy habos sütemény, vattacukor, puha pihe dunyhapárna! Majd meglátod! Ausztráliában voltál már? Neeem! Akkor gyerünk csak gyorsan! Nehogy bezárják a kapukat és ne tudjunk felszállni a repülőre! “Hogy szállunk be?” Odatolnak egy hatalmas lépcsőt és mi felgyalogolunk rajta. Van útleveled? Jegyed? “Nincsen.” Akkor azt én majd hozom, mire megeszed az ételt. Nézd, azt a kis narancssárga bőröndöt itt a tányérodban! Szerintem azt vigyük el, mit szólsz hozzá? ”Jóóó!” Johanka, és azt a zöld borsó hordót, labdát is vigyük! ”Nem! Azt nem szeretem!” Akkor azt ne vigyük! De valamit meg vihetünk! Nézd ezt a könyvet, kockát, virágot, csíkos ruhát, pöttyöset, karkötőt. Jé itt egy sapka, meg egy sál! De azt nem visszük, mert ahová megyünk ott meleg van, ezer ágra süt a nap! Esernyőt vigyünk? “Ha süt a nap akkor nem esik az eső!” Igazad van! Bár megesik, hogy esik! Hékás, hogy kerül a tányérodba zokni? Nevet. “Hol van a zokni?” Megmutatom! Itt,ni! “Ez micsoda, megmondod?” – kérdezi várakozón. Meg hát! Tudod mi ez? “Fehér répa meg husi csík”! Dehogy is! Nézd meg jobban ez egy varázsszőnyeg! Vigyük el! Ha át akarunk kelni a kis folyókon, vízeséseken, dzsungeleken, akkor ráhuppanunk, hasalhatunk is rajta, és a szőnyeg felemelkedik. Átrepülünk vele a hegyeken is. De ha nem akarod, akkor ne tegyük bele. “De! Akarom! Tegyük bele!” Nézd, ott egy fényképezőgép is! Akarsz csinálni fényképet? “Igen!” Akkor tegyük rá a kanálra! Ügyesen! Le ne essen! Remélem feltöltötted az elemet! Nézd csak, itt a tányérodban egy másik zöld golyó! ”De azt mondtam már,hogy ne vigyük! Ugyanolyan!” Micsoda? Dehogy ugyanolyan! Nézd csak meg jobban! Ez egy zöld nefrit labda! Szamarkandban ilyen színű féldrágakőből van sok palota asztala!Ha ezt elvisszük, akkor neked lesz a legszebb gyűrűd abban az országban! Mutasd csak, most milyen gyűrűd csillog az ujjadon? Jujjj de szép!Ez biztos hegyikristály, igaz? ”Ezt még nem tudom” - mondja, és rázza a kis fejét. Ámulva nézi a gyűrűjét, majd megszólal! “Lehet, hogy hegyen csillogó kristály!” No, akkor tegyük fel a repülőkanálra!” Itt is van, tegyük fel ezt is! Jó? Meg azt is! Ott is van! Mosolyog, keresgél, talál, ujjong! Feltesszük gyorsan a borsókat a kanálra. Magasba emelem a kanalat, jobbra-balra fordítom és a repülő hangját utánozva felemelem a kicsi szája elé. Ááááá! A száj kitátva. Repül a repül az összes zöld Ausztráliááába! Még maradt egy kevés holmi a tányérodban. Nagyobb tempóval eszünk. Már csak ezek maradtak itt, nézd csak! Ne hagyjuk itthon!Mindannyian el akarnak jönni világot látni! Most nyújtózkodjunk, lassan odaérünk. Anya néz, “Hová tűnt az étel a tányérodról Johanka, mind megetted? “Nem! Nem ettem meg. Csak elutaztunk. Repülővel! Mindet elvittük repülővel. Tegyél rá a mérlegre! Szeretném tudni, hogy megvan-e minden?”

e-mailen érkezett:
Ellenmese, ami nem mese
Most rászántam magam, hogy egy kellemetlenebb gyerekkori evéssel kapcsolatos történetemet leírjam. A történet a gyerekkori szégyenről szól, amire utólag visszagondolva még mindig nagyon rossz érzés kerít hatalmába. Mint talán tudod, apám apjával éltünk együtt. Amikor ő meghalt, akkor kialakult egy meglehetősen ellenséges helyzet nagyapám, anyám és anyai nagyanyám között, aki /Eszterrel együtt/ odaköltözött hozzánk. Az én keresztanyám nem vérrokon volt, hanem nagyapámnak a "barátnője". Ő lakott Farkasréten, ahol a fél gyerekkoromat töltöttem. Sok közös programot rendeztek nekem. Egyszer keresztanyám barátaihoz kirándultunk Tökölre egy családi házba, nagy kerttel. Mindig rossz evő voltam, gyötörtek, zsaroltak stb. Ott egy krumplis lángost kellett volna megennem, amitől kifejezetten undorodtam, ezért kimentem a kertbe, hogy elássam, vagy valahogy eltüntessem. A szomszéd kutyájának azonban megtetszett a lángos és akkor jött a remek ötlet, hogy átdobom a kerítésen neki. Én akkor kb. 5-6 éves voltam, úgyhogy nem tudtam elég magasat és messze dobni, valamint nem számoltam azzal, hogy a kutya meg van kötve. Ott feküdt előtte a csábító, illatos kaja, ám a lánc miatt nem volt képes elérni, ezért iszonyatosan nyüszített és ugatott. Én visszamentem a házba, azt hazudtam, hogy megettem a lángost, de sajnos a kutya nem törődött bele a kudarcba és kitartóan vonyított. Ez már felkeltette vendéglátóim figyelmét is és hátravonultak megnézni, hogy mi a baja a kutyának. És akkor mindenki mindent meglátott, én meg majdnem elsüllyedtem a szégyentől, amire jó sok lapáttal rá is tettek. Azóta is undorodom a krumplis lángostól! Andrea

Rosszevők
Két gyerekkori történetet írok le, talán tanulságosak. Rendszeresen jártunk egy balatoni üdülőbe nyaranta a nagyszüleimmel. A gondnok lánya, lehetett úgy négyéves, nagyon rossz evő volt. Így utólag visszagondolva meg is tettek mindent, hogy ne lelje örömét az ételben. Ők rendelték az élelmiszert az üdülővendégek számára, életük felét a konyhában élték, a kamrából bármit kihozhattak, így a kislányka is ehetett mindenfélét. Egyszer reggeli után valaminek bementem a konyhába, és azt láttam, hogy a gyerek ül a nagy asztalnál, előtte egy mélytányér, tele az előző napi kelkáposzta főzelékkel, egy másik tányéron felvágott, vaj, paradicsom, egy bögrében kakaó, hozzá csokis nápolyi és mindehhez még egy nagy szelet görögdinnye is arra várt, hogy megegye. Reggelire!!! Neki persze ettől a látványtól már eleve csömöre lehetett, mert nem evett, csak egykedvűen csapkodta a parizert az asztalhoz. Már gyerekként is feltűnt, miféle etetési módszer ez! Nem csoda, ha válogatós! Nem tudom, mi lett vele azóta, remélem, minden rendben van vele.
Van egy másik esetem, egy ismerős fiú, akit szintén nagyon furcsa módszerekkel etettek. A nagymamája tömte, folyton a kedvében akart járni. Visszagondolva, így akarta kompenzálni azt, hogy a szülei szerinte nem eleget foglalkoznak vele. A szülők és a nagyszülők közt mindig a nevelés, ezen belül is az etetés volt az ütközőpont. Arra emlékszem, hogy a gyerek például nem evett sose gyümölcsöt csak úgy, cukor nélkül. Egyszer azt láttam, hogy a nagymama egy tányér finom érett őszibarackot hozott be neki, lecukrozva. A gyerek persze csak belepiszkált, nem ízlett neki, a maradékot a nagyi ette meg… A napi kakaójába meg mindig beletett egy darab vajat. Számomra ez már látványra is nagyon gejl volt. A fiú egyébként jó felépítésű srác lett, de később is mindig pumpolta a nagyanyját, ő meg dugdosta neki a pénzt - cigire például. A fiúról sajnos csak rosszat hallottam, nem tanult, nem találta a helyét, elzüllött, lecsúszott, tönkrement egészségileg is és negyvenkét éves korában meghalt. Nem hinném, hogy csak a táplálkozás miatt siklott ki az élete, de szerintem nem közömbös ez sem. Lehet benne valami?

igen, lehetséges, a gyerekkori függőségek felnőtt korban is megmaradnak, átalakulhatnak lélekromboló, egészségkárosító szokásokká.

Kicsi babszem, kicsi babszem nyisd nagyra a szád!
Korog a kis pocakod itt az evés ideje már.
Ásít odafent a szürke ég, csillagokat kínál eléd.
Lassan útnak indulunk vár odafent a sárga hold,
De jaj hosszú lesz az út odáig! Együnk gyorsan egy falatot!
Egy kanál babszempapának, egy a mamának, s egy a babának.
Babszem papa nagyon éhes eszik még egy keveset.
Kisfiát is erre kéri egyél kicsim, nagyra nőjél!
Hosszú még az út az égig. S láss csodát kicsi bogár,
Babszemcsalád sokat evett, s égig érő fák lettek.
Azóta is a holdon élnek, fentről néznek minket,
S ha lehet még többet esznek.
Eszel-e velük kistücsköm?

Saját gyűjtésemből – bátorítónak – versenyen kívül

(ha nem regisztráltok, e-mailben is küldhetitek, augusztus 31-ig várjuk a történeteket: makronauta@gmail.com
Elég egy keresztnevet vagy jeligét aláírni!
Ha megvan már a könyv, amit nyerni lehet, akkor is érdemes nevezni, mert kitalálunk valami más ajándékot!:)

• Amerikai cukor: A nyaralás első napjaiban nagyanyunál gyakran volt szorulásunk, és nagyanyánk többször jól bepalizott minket, mert amerikai cukor ürügyén (azt mondta, Mari néni küldte New Yorkból) egy purgó nevű hashajtó tablettát adott be, - ez hatott! A szer fehér színű volt és édeskés ízű, inkább émelyítő. Csodálkoztam is, milyen rossz az „amerikai cukor”; ó, szegény amerikai gyerekek!
• Bigár (kenyér): amerikás magyarok szókészletéből jön: levágok egy bigár (bigger! – nagyobb, azaz jó vastag szelet) kenyeret és „beharapok”.
• Harmatsüti: testvérem nevezte el így anyu egyik süteményét, a "szalagárés" többlapos karamellkrémeset.
• Malackrumpli: így neveztük a héjában főtt krumplit, mert nagyanyuéknál a malacok is gyakran kaptak ilyet. Nagyon szeretjük!

Néhány étel tót elnevezése - ma is előszeretettel használjuk ezeket:
• Macsánka: sűrű rántott leves savanyú káposztával
• Odmaszka: főzelék állagú, kissé odakapott étel
• Zsámiska: kukoricadara
• Jó annak, aki szereti!: egyik nagybátyám, Joszku írta az iskolai dolgozatban a „Káposzta” című fogalmazásban.
• Megyek be, megyek be, és kell zsíroskenyér! Ezt a saját szerzeményt énekelte kiskorában anyu reggelente, amikor fiútestvérei iskolába készülődtek a konyhában, és persze ő is köztük akart lenni.
• Behozzam a tányért? – Ha valami nagyon finom, így mondjuk, hogy kérünk még. Anyu gyerekkorából ered a mondás: nagyanyu egy tányér fánkot vitt ki a teraszra a gyerekeknek azzal, hogy ha kértek még, csak hozzátok be a tányért! Így szólt be Hidasi Emma, anyu osztálytársnője, amikor elfogyott a fánk: Kenyeres néni, behozzam a tányért?

E-mailen érkezett:
Evés, evés… Ha a saját szokásaimra gondolok, az jut eszembe, hogy de jó is enni: mindenfélét, a keletitől a nyugatiig, no meg a magyarosat! Meg hogy milyen jó megfőzni azt, amit megeszünk: a különlegeset, amihez legalább tízféle fűszer kell és az egyszerűt is!
Ám ha a gyerekeim evésére, etetésére gondolok, beúsznak a felhők a képbe… Már az első napjaim nehezek voltak a kislányommal, mert nehezen tudtunk összecsatlakozni, és tele voltam aggodalommal, tudom-e majd addig szoptatni, amíg terveztem. Tudtam, volt is úgy 13 hónapnyi nyugalom az evés körül, mind a ketten „zabáltunk”. A kísérleti babaétkeimet nagyon szerette, gyűrte az avokádót és a mindenféle zöldséggel megáldott rizses kreálmányaimat, amikből mindig többet csináltam a kelleténél, hogy én is ehessek belőle. Fontosnak tartom, hogy az evés ne etetés legyen, hanem közös „mulatság”.
Másfél-kétéves korban előtört az akarat és az egyén. Lettek a lánykának kedvenc és kevésbé kedvenc ételei, erőltetni persze nem erőltettem soha semmit. Nagyon fontosnak tartom, hogy a mama mindig szem előtt tartsa, hogy a gyereknek is lehet rossz napja, amikor nem annyira éhes, mint amennyire szeretnénk, hogy egyen. És vannak ünnepnapok, amikor az édességeké a főszerep! Talán engedékeny vagyok, talán nem, mindenesetre nem szeretném, ha a gyereknek rossz emlékei lennének az evésről, és emiatt a hozzá való jó viszonya csorbát szenvedne.
Ez így szép és jó – egészen addig, amíg egy kistesó nem érkezik a családba! Ha máson nem, hát az evésen meg lesz torolva a mama gonosz cselekedete, hogy egy új éhes és síró szájat teremtett ide nekünk, ráadásul állandóan azzal van elfoglalva! Közben még az ovi is… ajajj! Nálunk három éves korában „halmozottan hátrányos helyzetbe” került a kislány. Elkezdődött tehát az igazi válogatós korszak, amikor a tésztáról le kell(ett volna) mosni a túrót és legyen csak tejfölös, vagy amikor reggelire és ebédre is sült krumplit kér(t volna). Amit tőlem nem fogad el, azt persze mástól örömmel veszi, az oviban pedig még a frankfurti levesből is kétszer szed, míg otthon sorban elmaradnak a levesből a belevalók! Egy darabig próbáltam a kedvében járni, és nem kínáltam olyannal, amit tudom, hogy visszautasítás-esélyes, nem csináltunk nagy felhajtást a kistesó evése körül sem, de amikor áttért az anyatejről a szilárdra a nővérkét is próbáltam bevonni az etetésébe, mondván, hogy az ízlelgetés jó móka. Sajnos innentől kezdve sem lett könnyebb a helyzet, sőt: négyünknek három félét kellett már főznöm, ha azt akartam, hogy mindenkinek szája íze szerint való legyen az étel. A repertoár a kislánynál egyre szűkült, csak nagy ritkán volt hajlandó megkóstolni valami újat, a borsófőzelék, amit én csináltam nem volt olyan jó, mint az ovis, mondván, hogy az enyémben nincs borsó (?), a másiknak a színe nem egyezett, naná, hogy az enyém rovására.
Próbálkoztam a figurás, vicces dolgokkal, kivéve a spenóttal való festést vagy a pürével való gyurmázást, de minden hiába. Arra a következtetésre jutottam, hogy kár erőlködnöm – vagyis az erőlködésem esetleg csak rontani fog a dolgon, hosszú távon mindenképp. Figyeltem a barátnőim gyerekeit – a jó evőket -, hogy mit csinálnak másképp, és egy nagyon jó példát találtam: a gyerek evése körül a legkisebb cécó sincs. Nem erőlteti a székre, nem tömi, és semmi ilyesmi, néha mintha meg is feledkezne róla, de olyankor a gyerek jön és kér és eszik, és mindenkié tetszik és mindenkié jó, és mindent megkóstol. Ha ez azzal párosul, hogy a felnőttek egészséges ételeket esznek, mindenfélét és mindezeket jóízűen, máris meg van oldva a helyzet!
Azóta igyekszem a fentieket szem előtt tartani. Amit tőlünk lát, az legyen finom, sokféle és egészséges. Semmi baj nincs, ha valaki valamit nem szeret vagy éppen nem kívánja. Igyekszem engedékenyen terelni őket közben, hiszen nem tarthatunk éhségsztrájkot vagy ehetünk egész nap csokit, a reggeli reggel van, az ebéd dél körül, este pedig igyekszünk mindannyian az asztalnál ülni. Örülök, hogy szereti a kakaóscsigát, de ne ebédre együk, inkább majd uzsonnára. Szerencsére a gyümölcsökkel a lányka nagyon jóban van, bármikor pótolható velük egy kimaradt étkezés. Szeret vizet inni, ha szomjas, és mivel a kisebb gyerek eleve jobb evő lett, bízom benne, hogy ez lassan visszatéríti a régebben kedvelt, de elhagyott dolgokhoz, ahogy ez a tejjel már sikerült. Természetesen példálózás és bezzegezés nélkül! No és a mama szorongása sem szükségeltetik, hogy ha tegnap ezt ettük, akkor ma amolyant kellene hogy együnk… nem, nem! Jöhet a kifli magában, főleg, ha teljeskiőrlésű, és majd később elfogy a sajt is kísérő nélkül. Lehet, legyen változatos vagy akár kalandos az étkezés, de a szerény, egyszerű ételek is nagyszerűek, ezeket ráadásul nagyon jól meg lehet főzni egy alig ötévessel!
Igyekszem őt egyre jobban bevonni a konyhai dolgokba, hiszen én a legtöbb időt az „élelmezési főosztályon” töltöm. Nyáron, vidéken ez még kézenfekvőbbnek tűnik, hiszen jönnek a szomszéd néniktől a friss alapanyagok! A kislány már nagyszerűen segít tésztagyúrásban, keverésben-kutyulásban, az aprításban és végül a terítésben. Az elmúlt hetek legnagyobb sikerei voltak, hogy bevágott jó pár sárgarépát, amit akkor húztak ki a földből, meg hogy a vendégekkel körbeültük az asztalt, alig fértünk el, és mindenki jól kiéhezve a kirándulás után, pakolta a bográcsból a világ legegyszerűbb slambucát, úgy tűnt, hogy a lányom nagyon nem akar lemaradni! Miután megkóstolja, amit együtt sütöttünk, ő eszi belőle a legtöbbet!!!
Nálam tehát változott a jelszó: az evés ne szükségszerű, hanem egyszerű és nagyszerű legyen!
Gitta

Sárgarépapüré

Bár már nagyon régen történt, hiszen a történet főszereplője már 20. életévét is betöltötte, de még a mai napig szívesen mesélem azt a történetet, amikor piciny lánykámat a szilárd táplálkozás rejtelmeibe próbáltam bevezetni.
Szépen beleültettem az etetőszékbe, nyakába nyuszikás előkét akasztottam és kedves mosollyal az arcomon közeledtem a kis szöszke baba felé. A sárgarépapüré kellemesen meleg volt, pici babakanállal elkezdtem etetni a lánykát, ő pedig boldogan – még mosolygott is – nyitogatta apró piciny cseresznye szájacskáját. Adtam, nyitotta, adtam nyitotta. Egy rendkívül fontos dolgot azonban nem vettem észre, mégpedig azt, hogy a drága gyermek mind ezen közben egyáltalán nem nyelt. Csak gyűlt és gyűlt a szájában a sok finom sárgarépapüré, aztán – máig sem értem hogyan – nagy levegőt vett és az egészet kifújta. Totálisan telibe kapta arcomat a püré, mindkét szememre megvakultam, így vakon támolyogtam ki a konyhába, ahol kitapogattam a törülközőt és valamennyire megtöröltem az arcomat. Bár ne tettem volna. Rendkívül színes látványt terült elém. Abba a pici szájacskába hogyan fért bele ennyi püré? Valószínűleg a macska is a fújás irányában üldögélhetett pechére, neki a füleit és a hátát találta el a répasugár, undorral nyalogatta lábait. Mindent beborított a sárga kence, az ágyat, a fotelt, az asztalt, a szőnyeget. Gondoltam a gyereket is biztos tetőtől talpig át kell majd öltöztetni, meg kell mosdatni. Csodák csodája! Sem az arcán, sem a ruháján egyetlen foszlánya sem volt a főzeléknek, jókedvű babamosollyal ajándékozott meg, ami kitartott nála egészen addig, míg az első szilárd étkezés nyomait eltakarítottam.
Soha többé nem adtam neki sárgarépapüré főzeléket. Lehet, hogy most ezért szereti?

Az akkori párom vegetáriánus és reformszakács volt, én is vega voltam, így ennek megfelelően étkeztünk otthon.
A kisfiamnak, Dokinak mi küldtük az ételt a bölcsibe, később az oviban megkértük az óvónéniket, hogy figyeljenek Doki étkezésére.
Azonban Dokinak egy idő után ciki lett, hogy ő nem úgy eszik, ahogy a többiek. Egyik ebédnél odahívta magához az óvónénit és a fülébe súgta: - Én már nem vagyok ám VEGETI JÁNOS...

Azóta Doki már 10 éves (és azóta sem vegeti jános...) :-)))
Az aranyköpéseit a blogomban is fel szoktam jegyezni:

www.everydaylifeofabellydancer.blogspot.com/

Itt van belőlük néhány:

***
Doki csámcsog, nyammog, morzsál, szórja szét a kaját, ami közben a szájából is "folyik" kifelé.
Kérdezem háborogva:
- Doki, mit csinálsz?!
- Érdekes stílusban eszek. - hangzik a tárgyilagos válasz.

***
Dokival vacsorázunk este. Ismét gusztustalanul eszik, rosszalkodik, mire megfenyegetem, hogy ha nem hagyja abba, akkor nem játszhat a gépen holnap.
Doki gúnyosan:
- De jó csali, de jó csali, de jó csali!!! ... Csak az a kár, hogy nem kapom be!

***

Egyik reggel a fiúk "izmoznak": fekvőtámasz, karizommutogatás, hasizomfeszegetés, és Doki részéről a kockák keresése a hasizmain. Megbökdösi az én hasamat is, majd közli:
- Neked nem kockás a hasad.
Meg akarom neki magyarázni, hogy a hastáncosoknak nem is az a lényeg, hogy kockás legyen a hasizmuk, hanem hogy ruganyos.
Mondom is:
- Nekem nem az a lényeg, hogy kockás legyen a hasizmom, hanem hogy …
Doki közbevág:
- ....hogy jól tudjál főzni!

****

Doki tegnap órákon keresztül könyörgött, hogy adjak neki 500 Ft-ot. Kiderült, hogy azért kell, mert el akar menni étterembe, de teljesen egyedül, és még csak kint sem várhatok majd. :-) Nem értem a dolgot, és érdeklődöm, hogy miért akar oda elmenni. Doki válasza:
- Azért akarok elmenni étterembe, mert lehet, hogy egyszer elkap az éhség... nagyon.

***
Doki elmélázva ül a reggelije fölött, gondolkodik, nézi a kamraszekrény nyitott ajtaját, majd megszólal:
- Úgy látom, nálatok nagyon sok minden van, amire egy embernek szüksége lehet.

***

Amíg Doki az asztalnál matekozik, én csinálom a fagyit. Most éppen új ízekkel kísérletezem: citromos-szőlős készül. Meg is dicsérem magamat:
- Szerintem fagyikészítésben már nagyon jó vagyok.
Doki felemeli a fejét és komoly arccal, fennkölt hangnemben csak ennyit tesz hozzá:
- Ne fogyjon el szorgalmad s türelmed!

***
Doki már nagyon éhes, sürgeti a vacsorát.
- Jaj, add már az ételt, anya! Úgy szeretném már ÉRTÉKELNI a főztödet!

***
- Anyu, és ugye úgy van, hogy ami drágább, az jobb is…?
- Ööö, általában igen.
- De hát a sampon az drágább, mint a chips, és mégsem jobb… és nem is lehet megkóstolni...

***
Feta sajtos salátát eszegetek, Doki is kedvet kap hozzá. Együtt csipegetünk a tányérról: ő az uborkát, én a paradicsomot. Mondom neki a sajtra mutatva:
- Ebből is ehetsz ám! Ez tudod, mi?
- Ühüm! ... Feka sajt!
Ettől röhögőgörcsöt kapok; bármennyire szégyellem, de nem bírom abbahagyni és ismételgetem:
- Feka sajt! Hihi! De jó! Feka sajt!
Doki utálja, ha kinevetik, és gyorsan korrigál:
- Nem feka, anya!!! Vega! Vegetáriánus sajt!
- És te szereted a vega sajtot?
- Ühüm, olyan, mint a vaj. Vajízű.
Falatozik, furcsa arcot vág, majd közli:
- Ez a vega sajt egy kicsit olyan.... sózottabb, mint mamánál…

***
Múltkor mentem tanítani, és előtte írtam Dokinak egy nagyon hosszú levelet, hogy legalább az olvasást is gyakorolja. Kifejtettem benne, hogy mi mindent készítettem neki, mi mindent ehet a hűtőből, mennyire szeretem és mi mindent fogunk csinálni, ha együtt leszünk satöbbi. Még egy autót is nyomtattam a levél aljára, hadd örüljön.
Még otthon voltam, mikor Doki hazaért Melindával, a bébiszitterrel. Doki meg is találta a levelet, és készülődés közben hallottam, ahogy betűzgeti és szépen elolvassa az egészet. Melinda megkérdezi:
- Na, mit írt anya?
Doki rövid összefoglalója:
- Kivis fagyi!

***

A többi a saját blogomban.

Mahasti

E-mailen érkezett:

Egy katona egy huszár

Kiskoromtól kezdve szerettem katonásdit játszani. Ebben nagyapám is segítő volt. Mikor nagyon kicsi voltam, vigyázott, nehogy baleset érjen. Rajzolt különböző huszárokat és katonákat. Később, amikor már nagyobb voltam, akkor „millió” figurám, katonám és lovam volt. Állandóan csatáztam, így az evés nem érdekelt. Nagyapám kezdte mondogatni, hogy a katonák is erős emberek, enni kell. Nekem csak a játék kellett, mióta az eszem tudom. Nagyapám azt is énekelte: A jó lovas katonának... Ez sem hatott rám. Mindig csak azt mondogattam, „tatona, hutár”. Aztán nagyapám mégis a katonák, és a huszárok segítségével megkedveltette az evést. Vett egy nagy fedőt, az volt a harctér. A fedő egyik felére kiflikarikákat vágott. Arra tett szalámit. A másik felére is kiflikarikákat vágott, arra pedig kolbászt. Kitalálta, hogy ezek a harctéren harcolnak. Megkérdezte, hogy kik győzzenek, a katonák vagy a huszárok. Amelyiket válaszoltam, azok győztek úgy, hogy megettem a kiflikarikákat. Ha a katonák győztek, akkor a huszáros karikákat. Később ugyanezt csinálta nagyobb szelet vajaskenyérrel. Aztán az asztal lett a csatatér. A fő ételnél, hol ő volt a katona, hol én a huszár. Az győzött, aki előbb megette. Mivel mindig győzni szerettem volna, észre sem vettem, mit ettem, csak győzzek. Így lett jó evő belőlem.
Somoskői Sándor

E-mailen érkezett:

Kippkoppal könnyű volt az evés

Bizonyára sokan ismerik Marék Veronika Kippkopp meséit. Nekem ezek voltak a kedvenceim. A legeslegkedvesebb: Kippkopp karácsonya. Anyukám nagyon sokszor elolvasta nekem. Szinte már kívülről tudtam. Ha kihagyott egy szót én pótoltam.
A Kippkopp segített nekem az evésnél is. Anyukám készített gesztenyéből egy olyan figurát, amelynek mosolygós volt a szája és egy olyant, hogy könnyek hulltak a szeméből. Ez a két Kippkopp figura segített a mindennapjaimban, így az evésben is. Hogyan? Amikor ebédeltünk, és jól ettem, akkor anyukám a mosolygós figurát tette ki, amelyik ezt mondta:
„Nagyon jó a kedvem, mert Kati jól evett” A baj csak akkor volt, amikor valamit nem szerettem vagy nem akartam megenni. Akkor anyukám kitette a szomorú Kippkoppot.
A szomorú Kippkopp ezt mondta nekem: „Egyél szépen te gyerek, akkor én sem könnyezem. Megeszed az ebédet, utána az én kedvem is jobb lesz, ígérem”. Először nem vettem figyelembe ezt, de ha nem ettem, akkor anyukám azt mondta, nem sétálunk, mert a Kippkopp gyereknek sem esik jól, mert szomorú. Utána már én nem akartam, hogy Kippkopp szomorú legyen. Nem azt mondom, hogy mindig mindent megettem, de jó étvágyú gyerek lettem és ezt anyukámnak köszönhetem.

Taschner Katalin

E-mailen érkezett, Katitól:

A gyerekek szóalkotásaiból:

• Tisztatészta = minden kifőtt tészta, csak ne legyen rajta egy csepp
semmi más se…
• Bujásleves: gulyásleves (Manci)
• Erősleves vonaltésztával: erőleves cérnametélttel
• Dekasajt: ami nem kockasajt
• Emencisajt: emmenthali
• Ez a sajt úgy el van hanyagolva: túlérett, vagy száraz, nem friss sajt
• Nápijó: nápolyi
• Almapindur: Kalmopirin (Kiskati)
• laposgombóc = derelye
• nyomin = minyon (Kiskiskati)
• farizer = parizer (Klárika)

Történetek:

• Kalte Vorspeise: tudod-e már Gergelyke, hogy mit jelent? Azonnal rávágta, hogy a spájzban hideg van!

• Még egyszer elmondom a verset!: Gergelyke mondta Erzsi néni névnapján, amikor gesztenyepürét kapott a versért és annyira ízlett neki, hogy...

• jujjjj de jó! rántotthús! én nagyon keveset kérek!
(mondta Gergely, sajnos, a hangsúlyt nem tudom érzékeltetni, pedig úgy volna az igazi)

• Anya, nekem szitáld meg a levest! Mármint szűrje meg, hogy semmi „kosz, ugymint: levestészta, zöldség ne legyen benne! (Manci)

• Jaj de jó, jönnek a vendégek, lesz fogácsa! (Bandi)

• Bandi hallgatja a Vackor c. verses mesét: „És iskola után akkor,
Hazament ebédelni Vackor” majd azt mondja:
Nagyanyu, a vers végén mindig van egy rímelek!

• Nagyapu mindig nagyon érdekes játékokat talál ki a gyerekeknek. Bandika mondta is, hogy nekünk nagyapu mindent megenged, még azt is, amit nem szabad. Például, amikor kicsi voltam, ő tanított meg, hogy kell pocsolni a mosogatóban. Ma is egy „érdekes” játékot talált ki Mancikának. Egy nagy vödör narancsot gondolta egyenként átrakni egy kosárba, azzal is elvannak egy darabig. Mancika 2 db narancsot átrakott, majd azt mondta: szerintem inkább öntsük át!

• Sanyika ült a babakocsiban és Sári adta neki a ropikat: egy, kettő... Erre ő: Ne
számoltass már, nagyi!

• Na jó, és most hideget!
Gergely kiskorában nehezen aludt el, pláne akkor, amikor az unokahúgom nálunk volt este és a gyerekek lefektetése után kivonultunk a konyhába beszélgetni, vacsorázni. Kétéves ha volt, újszülött húga elaludt, de Gergőt csak izgatta, hogy mi folyik a konyhában, és mindig kijött valamilyen ürüggyel: Málna, víz!- mondta! (Ez volt a málnaszörp.) Amikor már harmadszor jött ki, nem hittük, hogy tényleg szomjas, de azért adtam neki egy kis csapvizet, úgy, hogy a beszélgetés hevében oda se néztem, automatikusan engedtem a poharába a vizet. A gyerek rendesen megitta, majd így szólt: Na jó, és most hideget! Az történhetett, hogy véletlenségből a melegvizet nyitottam meg, észre se vettem – de a kisfiam olyan rendes, hogy megitta, majd kért újra: hideget.

Anyukám óvodában dolgozik, onnan van ez a sztori is. Bár nem mese, szerintem aranyos kis sztori. Egyik délben befejezték az ebédet, anyu szedi össze a tányérokat, mrie odaáll mellé az egyik kis gyerkőc, nagyon komoly képpel.
- Hát, tudod, nem sikerült valami jól ám ez az ebéd. Ha legközelebb sem menne, inkább szóljatok nekem, én majd segítek nektek.
- Miért, te tudsz főzni - kérdezi anyu.
- Persze, hogy tudok, az interneten tanultam.

A másik sztorinak szintén anyu az egyik szereplője (bár ez sem kimondottan főzős sztori). Ritkán tudok hazamenni, és ilyenkor anyu mindig receptekkel traktál - nekem meg nincs szívem megmondani neki, hogy nem igazán vagyok vevő a dologra... enni imádok, csak valaki készítse el. :) Hazaérek, anyu megint azzal fogad, hogy milyen szuper receptet talált az egyik újságban. Mondom, oké, megnézem. Ahogy felveszem a papírt, látom, úgy van kifénymásolva, hogy a hajtásnál minden mondat első pár szava hiányzik. Mondom neki, hogy ezt így nem is lehet értelmezni, csak találgatni tudok, ennek így semmi értelme. Anyu válasza:
- Nem baj, nekem ne mondja meg egy recept, hogy miből mennyit tegyek bele, meg milyen sorrendben.

Némely anyuka saját gyerekkorából hozta magával azt a nevelési elvet, hogy a legfontosabb, hogy a gyerek egyen. A „mit egyen”, az másodlagos kérdés, csak egyen, és annyit, amennyit az anyuka szerint a gyermeknek ennie kell, ahhoz, hogy jól fejlődjön. Ekkor szokott történni az, hogy a gyerek fegyvertényként használja fel a szülővel szembeni ellenállás kifejezéseként a „nem eszek akkor sem ha éhes vagyok” jelenetet. Az anyuka elől elrohanó gyereket a kajával megrakott kanállal üldözi az aggódó szülő, mert jaj éhes marad a szentem. Voltam már tanúja efféle történéseknek és nem tudtam meggyőzni a szülőt arról, hogy meg lehet bízni a gyerek ösztönös étvágyában és rá lehet bízni, hogy Ő döntse el, hogy mit és mennyit egyen. Persze ehhez az kell, hogy a szülő tudatosan a táplálásra és ne az etetésre helyezze a hangsúlyt. A táplálás az étel és az alapanyag körültekintő ki- és megválasztásáról szóljon. Nem kevésbé fontos az étel asztalra kerülésének esztétikája sem. Valamint a gyermek figyelmét, érdeklődését ébren kell tartani. Erről a régiek is nagyon sokat tudtak. Mikor Mamóca az én gyermekeimet etette, a piros, zöld, sárga és kék nadrágos törpékről mesélt a fiúknak. Mintha nem is az én gyermekeimet láttam volna! Akkorára nyílt a szemük, hogy vajon azok a törpék most mit csinálnak odabenn az Ő pocijukban? Tényleg annyira éhesek? És őket most nekik kell etetniük? Nekik kell gondoskodniuk erről a színesnadrágos seregről? És szomjasak is? És ha kaptak már „katonát”, amit ők küldtek le az éhező, törpéknek, vajon azok most mit csinálnak odabenn? És vajon tudják-e, sejtik-e, hogy ezt most Ők küldték nekik? És még számtalan kérdésre kellett válaszolni, míg az evés véget nem ért. És közben még olyan is előfordult, hogy mese kerekedett ki a törpék pocaklakó életéről. Ha az unokáim nálam töltenek néhány napot, a törpék bevetése mindig beválik és ugyanolyan érdeklődéssel, lelkesedéssel fogadják a törpék táplálására vonatkozó felkérést, mint annak idején az Ő apukájuk tette ezt.

Kedves Pályázók!
Köszönjük, hogy megtiszteltetek minket írásaitokkal - hamarosan eredményhirdetés!