A főzőiskolában feltűnt, hogy nincs hús, tej-, tejtermék, semmilyen állati fehérje, nincs fehércukor és fehérliszt. Hát akkor mit eszünk? Ezeken kívül sok mindent. Mindenféle gabonát, zöldségeket, még a répa zöldjét is, rántva!
Nagyon ízlett minden, amit főztek, emellett mindenféle vendéglőkbe jártunk (indiai, kínai), akkoriban itthon még ilyesmik nem voltak, biopékségek, bioüzletek, jobbnál jobb kávézók, cukrászdák…
Éva mondta, hogy nyugodtan szóljak, ha valamiben hiányom van, mert szívesen vesz nekem húst is, ha szükségem van rá. De nekem nem kellett semmi, mert annyira új és finom volt minden, hogy engem a táplálékok meg az érzéki benyomások teljesen kielégítettek. Ő és vendégei is vegetáriánusok voltak.
Berlini multikulti
Délelőtt főztünk, segítettem a konyhában. Volt kínai, és japán szakácsa, meg egy magyar fiú, Juhos Gábor, aki képzett szakácsként fordult el a húsos konyhától és kiment 1-2 évre Évához tanulni. (Ma Csobánkán él és négy fia van.) A vendégek aranyosak voltak, idősebbek, fiatalok egyaránt.
Néhányan, Éva is, egy indiai guru meditációs csoportjába jártak. Ez nekem akkor szintén újdonságnak számított. Emlékszem például egy nőre, aki ahányszor csak tudott, meditált, ült az asztalnál és látszott, rajta, hogy hipp-hopp, már valahol a fellegekben röpköd… Elfogadtam, csak már akkor is azt gondoltam, hogy ez egy intim dolog, szerintem nem kellene másnak rajtam észrevennie, hogy belül éppen mivel foglalkozom.
Elvitt többször is egy indiai étterembe, ahol a pincér – szerinte - az én duál-lelkem, vagyis a lélekpárom (akkor még ilyesmiről sem hallottunk itthon), mert hogy teljesen összeillünk. Helyes férfi volt, de én nem éreztem azt a titokzatos vonzalmat, amit kellett volna – nevettünk is utána a lehetőségen, vajon mit szólna itthon a család, ha nem mennék haza egy indiai pincér miatt?
Csak az étellel törődjünk
A főzőiskola tulajdonképpen egy bérelt lakás volt egy ház második emeletén, három szobával és egy nagy konyhával, kamrával. Volt egy irodaként is üzemelő vendégszoba, egy privát szoba, és az ebédlő, ahová ebédelni jártak emberek. Tanfolyamot hétvégeken szervezett. A lakást Ikea bútorokkal rendezte be, kis hibával olcsóbban vette meg a szekrényeket, asztalokat, amiket egy barátja aztán összeállított.
Az ebédlőben a főfalon szemben egy óriás Klimt reprodukció volt, mégpedig a kedvencem, a Csók. Az ebédlő asztal fölött egy fából készült mobil, egy albatrosz csüngött, ha meghúztad a zsinórját, tett néhány szárnycsapást. A lakásban gyakran szólt valamilyen halk „világzene” vagy indiai zene, ami kiegészült varázslatos füstölőillattal, de nem is! Inkább az egzotikus fűszerek illatával, amiket a főzéshez használtak.
Gyönyörű japán porcelán tányérokkal és csészékkel terítettek, és persze aki akart, pálcikával is ehetett, de fém evőeszközt is lehetett használni. Éva legtöbbször a konyhában ebédelt egy kis kínai csészébe tette a gabonáját meg a zöldségét és egy saját fakanállal kanalazta, jóízűen. Azt mondta, úgy eszik, mint a kutya, elvonul és ilyenkor csak az étellel törődik.
Az optimális kiindulópont…
Nekem akkor furcsaságnak tűnő dolgokat is mondott. Például egyszer azt, hogy Fuzi, a japán szakácsnő már megint elsózta az ételt, én ezt nem éreztem egyébként, mert hogy úgy érzi, száraz a szája és minden sejtjét összerántja a só. (Kedves Olva-só! Próbáld ki, ha egy kicsit ki vagy tisztulva már és könnyen érzékeled a minőségeket, gyakorlattal, neked is menni fog!)
Azt is elmondta, mit gondol arról, miért nem érzékelik az emberek az ízeket. Mert általában elkorcsosult az ízlelésünk, az extrém sós, édes ízek letompítják az ízlelőbimbókat, ha valaki dohányzik, annak pláne. Sokat tanultam a főzésen, alapanyagokon kívül is. Például a rendszerességet: hogy öröm mosogatni, elpakolni mindent szépen a helyére, mert másnap örülni fogunk neki. Mert csak a rend lehet a másnap optimális kiindulópontja. Hogy naponta felírtuk cédulákra, mit kell elintézni, venni, és amint elintéződött, kipipáltuk, kidobtuk a papírokat. „Ez is megvan, még sincs este!”
Nagyvonalúságot: taxival jártunk mindenhová, Éva nem sajnálta rá a pénzt, azt mondta, nekünk ez most fontos, majd visszajön az a pénz máshonnan. Különben is, áramlását az biztosítja a legjobban, ha a bevétel és a kiadás egyensúlyban van. Vett nekem is dolgokat, például selyemblúzt, indiai nadrágot, ajándékba, örömmel, („hogy milyen jól áll, ez pont neked van itt!”) ami megtetszett.
Az adás-kapás egyensúlya
Persze volt anyagilag szerényebb év is, akkor nem taxival jártunk, hanem U-Bahnnal, S-Bahnnal, meg busszal. Berlinnek nagyon jó a közlekedése, vettünk bérletet, így spórolósabban mégis nagyon kellemesen tudtunk eljutni, ahová csak akartunk. Némelyik buszjárat olyan, mint egy városnéző busz! Nem hagytuk ki a kultúrát sem: voltunk színházban, tárlatokon, múzeumban és koncerten is.
Az az igazság, hogy ezek a jelenségek mind egy-egy makrobiotikus jellemvonást takarnak: például, amikor délután beültünk egy kávézóba, az azért volt, mert a délelőtti adást most a kapással egyensúlyoztuk ki. Éva mondta, hogy szüksége van arra, hogy őt is kiszolgálják, miután egész délelőtt ő tette ugyanezt, jólesik visszakapni belőle valamit. A taxizás is az áramlás beteljesítése, mivel szükségünk van arra, hogy gyorsan és kényelmesen eljussunk valahová, megéri a taxiköltség, hiszen nem fáraszthatjuk le a könyvírói munkaenergiánkat.
Az elegáns üzletekben való nézelődés, vagy a kirakatnézés kielégítette szerzési vágyunkat. Amit jól megnéztem magamnak, az már „tulajdonképpen” az enyém is lett, és nem kell föltétlenül birtokolni… „Milyen jó, mondta Éva, - például valami szép ékszerre vagy ruhára -, hogy nekem már erre sincs szükségem!” Ilyen, és ehhez hasonló áramlások, kiegyenlítődések tették otthonossá és egyben nyitottá a berlini tartózkodásomat.
Folytatjuk!
Kommentek