Énképünk kialakításához környezetünk tart tükröt. Sok szülőtől gyakran hallja a gyerek: haszontalan, semmirekellő, buta vagy, állandóan csak idegesítesz, ugyanolyan gonosz vagy, mint a Laci bácsi (aki történetesen éppen börtönben ül), egészen megbolondultál, mint Mici néni (aki időnként iszik és furcsán viselkedik).
Ilyen és hasonló mondatokkal a gyereket mintegy akaratlanul rosszra programozzák a maguk is stresszel küszködő szülők. Így szinte megátkozzák csemetéjüket, s ez az átok generációról generációra száll. Minél többször ismétlik a “jóslatokat”, azok annál biztosabban bekövetkeznek. A gyerekek zseniális megfigyelők, együttműködésre képesek, így természetesen eleget is tesznek a beléjük ültetett elvárásoknak. A legtöbb átörökített negatív programot nem lehet rögtön észrevenni, de az élet folyamán – mint egy újból lejátszott kazettáról – a felnőtt lelkében felbukkannak ezek az információk, és akaratlanul is igazodni fog hozzá.
A kisgyerek lelke tele van kérdésekkel, s a legfontosabbak a következők:
– Ki vagyok?
– Milyen vagyok?
– Hová tartozom?
A személyiség értékének, helyének és tulajdonságainak keresésére irányulnak a kérdések, és ezektől függenek az alapvető döntések a későbbi élet során. Éppen ezért a csemete lelkébe mélyen bevésődik minden ilyen és ehhez hasonló megállapítás: Rossz vagy! Buta vagy! Lusta vagy! Okos vagy! Aranyos vagy! Ügyes vagy!
* részlet: Szepesi Dóra - Horváth Éva: Boldog szülő, boldog gyermek című könyvéből
Kommentek