“Nyitva az ajtó, a szív még inkább.”
(Dicsőfi Endre)
Valamikor a 30-as években egy hegyvidéki kisvárosban történt, hogy egy fiatal pár kirándulás után fáradtan betért a “Bandalak” feliratú házba. A kertben vidám társaság, már éppen befejezték az ebédet. A házigazdák szívesen invitálták a jövevényeket beljebb, miután azok illendően köszöntek és megkérdezték, volna-e még ebéd a számukra. Bableves, túrós csusza volt a menü, hozzá jó hegyaljai bort is kaptak. Amikor jóízűen megebédeltek, fizetni szerettek volna... de nem lehetett. A Bandalak ugyanis nem vendéglő volt, hanem egy testvérpár nyári házikója.
Gyerekkoromban szinte mesebeli figurának tartottam Szilva Jucit és Szilva Lacit, a történetbeli házigazdákat, és nemcsak a nevük, hanem a róluk szóló már-már legendás történet miatt. Náluk minden hétvégén népes társaság gyűlt össze. A barátok, kollégák rendszeresen együtt kirándultak, főztek, híre járt a mulatságoknak, még színdarabot, jelmezbált is rendeztek.
Mostanában egyre gyakrabban hallani, hogy elszigetelődnek az emberek. Csak a munka ördögi köre működik, aminek természetes következménye a begubózás. Ma már az emberi kapcsolatok is futólagosak, üzletszerűek, és gyakran érdekből jönnek létre. Gyakran hallom azt is az ismerősöktől, hogy “ide ugyan nem jön vendég, még csak az hiányozna, hogy letapossák a füvet...” A lakást is most újították fel, csillog a parkett, süpped a szőnyeg, minden elvágólag, derékszögben áll. A gyerek barátai se mehetnek fel. Van viszont videó, házimozi, számítógép, hifitorony és jacuzzi.
Valami mégis hiányzik. A szívbéli melegség az, amire mindannyian annyira vágyunk. Tessék, ma is meg lehet hívni barátokat, ismerősöket, elmehetünk közös túrákra, sétákra, játékra.
“Nyitnikék! Szívnek és tavasznak nyílni kék!” – fújtuk a sorokat kisiskolás korunkban. Szerintem a régi testvérpár, Szilva Juci és Szilva Laci olvasókönyvében is benne volt ez a mondat.
* Szepesi Dóra cikke az Ideál Magazin 2002 márciusi számában jelent meg. (Lehet, hogy a helyzet azóta változott :)
Kommentek