Alapvető igényünk, lelki táplálékunk a kommunikáció. Aki nem beszélget, gyakorlatilag nem is él. A gondozáson, tápláláson kívül már az újszülöttnek is legfontosabb szükséglete az érintésen kívül az, hogy beszéljenek hozzá. Mert csak így lesz képes egészségesen belemerülni a világba. Az egyik legelső „emberi” élményünk a mondóka és a mese.

„Mese-mese mátka! Pillangós madárka!” – szól hozzám még ma is múltamból egy gyerekmondóka. Igen, a mese elrepít, szárnyára vesz, madártávlatból tekinthetünk világunkra, hidat építhetünk képzelet és valóság között. Megtudjuk belőle, milyen a világ, vagy éppenséggel milyennek kellene lennie, meg azt, hogy a jóság elnyeri méltó jutalmát… A mese lelki táplálék! Meggyőződésem, hogy akinek gyerekkorában mindennapos élménye volt a mese, a verselés, az éneklés, és sokat beszélgettek vele, nagyobb lelki erővel rendelkezik felnőtt korában.

Mekkora élmény volt újra végigolvasni Marie-Luise von Franz Női mesealakok című könyvét! Felismerni, hogy az animának és az animusnak, - a személyiség női és férfi aspektusának - mennyiféle alakja létezhet bennünk, és mindegyiknek mennyire fontos szerepe van: helyénvaló a rossz is, csak tudni kell vele bánni. A nehezebb periódust könnyű diadalmenet követi, már csak ez így van az élet mesés felfogásában – mesés rátekintéssel. Hogy ez a szemlélet máig az enyém, azt a gyerekkori mesélésnek köszönhetem. Mesélt nekem nagyanyám, nagyapám, a szüleim, a keresztapám, mindegyikük más élménnyel ajándékozott meg. A legmélyebben talán mégis a nagyanyu-mesék ivódtak belém. Máig megvan az a hang: „Kislányom, jó tett helyébe jót várj!”, „Aki nem hiszi, másszon fel a hiszemfára!”, „Ha nem hiszed, járj utána!” vagy: „Rázd meg fácska magadat, adj ezüstöt, aranyat.” Persze ez utóbbi nem útravaló tanács, hanem inkább a lelki gazdagságra vonatkozik, ha tetszik, auratisztítás volt ez nagyanyu-módra. Mélységes mély a létnek kútja, és a mesék kútja csakugyan. Azok a szavak és képek, színek és illatok, egy-egy jellem illata, a mesélő vagy a mesealak lényének illata máig ismerős. Ez adja az emberismeret első csíráit? Igen. Meg azt, hogy nem csodálkozom, van emberfeletti és van emberalatti is, és van olyan, amivel nem kell foglalkozni, mert nem az én dolgom. Honnan tudjam, hogy mi az én dolgom? Azt is megmondják a mesék.

Sokaktól halljuk, azért nem mesélnek hagyományos tündérmeséket, mert nem akarják félrevezetni a gyereket, hiszen boszorkány nincs, meg hogy a mese az csak kitaláció, mesebeszéd. Ám éppen akkor vezetjük félre a gyereket, ha az árnyoldalakról nem beszélünk. A tradicionális népmese spiritualitása nyilvánvaló, mivel illeszkedik az évezredes mesemondó modellbe. A történetnek mágikus ereje van, tudjuk, honnan hova halad a történet, hogy a végén minden elrendeződik. A mese az élet sűrített tárháza, természetes tápszer még a teremtés idejéből. Általa tudunk a legbizalmasabb módon odafordulni gyerekhez, felnőtthöz is, hiszen eleinte felnőttek meséltek felnőtteknek, hosszú téli estéken. Hatását újra felfedezte a pszichoterápia, gyógyítanak is vele: a mesében a gyógyító erőt maga a történet működteti, a mesemondó személye és a mesehallgató képalkotó fantáziája. Mindenféle elakadást képes feloldani, tovább lendíti az embert az útján, szimbólum világával ráismerhet a saját sorsára és a megrekedésnek a feloldására. Az irodalmi alkotások, a színház és a filmek nem ugyanezt a funkciót töltik be? Dehogynem! Amennyiben minőséget képviselnek.

A legintimebb hangulatban, ellazultan, esti homályban, lepihenve az ágyban történik a mesélés vagy napközben más kitüntetett helyzetben a „mesepadon” – és nincs jobb dolog, amibe bele lehet aludni, mint a mese. Mese. (Mmmm! M, mint mama, nagy emmel meg nagymama! Németül a „Märchen” szó még finomabbnak tűnt, szinte babásnak, azzal a nagy emmjével meg az umlautájával: a két pont az „a” betűn, mint két fülecske, vagy szemecske – csak néz és figyel, akár a mesét hallgató gyerek! Itt jön szóba a nyelv, az anyanyelv meg a más nyelv, ami annyira kreatívvá és játékossá teszi az életet, ha élni tudunk vele – ehhez is a korai gyerekkorban hallgatott mese segít hozzá, a mese, amiben a szavakat úgy mondjuk ki, minta mi volnánk magunk a szavak. Így lesz érzéki benyomás minden szó, és megragadható, ami mögötte van.

Mit lehet még tanulni a meséből? A saját és mások jellemvonásait, tulajdonságait, s hogy az nem baj, ha vannak ilyenek, meg olyanok, csak abból lehet baj, ha nem tudjuk őket uralni, használni. A megküzdés képességét nevelik a mesék, bármilyen élethelyzetben előjöhet képi formában, érzékileg egy viselkedésminta és az zsigerileg segít, hogyan kell a helyzetből szabadon kivágni magunkat, a lehető (tőlünk telhető) legjobban. A mese éltető és altató, gyógyító és nyugtató; serkentő és segít, - élni segít. Segít felismerni, belátni, beismerni, megismerni, és fel és le segít - mert „fel is út, le is út”! Még akkor is, már jóval azelőtt, hogy a szavak értelmét értenénk, a szavak érzékisége élőszóban, átélve, lehet a leghatásosabb gyógyszerünk. Novalis, a német romantika lírikusa úgy tartotta, hogy a költő transzcendentális orvos, mert az ihletett szó szellemi, lelki táplálék, mentálhigiénia. Ha „biomese”, azaz élőszó, valóságos energiaáramlás: a tekintet értelmezi, a gesztusok, a mimika kíséri, érződik a lélegzetvételben a test melege, a hangsúlyok, a hangszín erőt adó érzelmi támasz. A teremtő szó, a jó szöveg, értő közvetítőn keresztül, lelkesít. A lelkesültség pedig nem más, mint az az állapot, amikor mindenfajta energiánk egyensúlyba került.  Enélkül nincs jó emésztés, de tanulás, tapasztalás sincs! Meg kell tanítani a gyerekeket arra, hogyan kell helyesen fogyasztani és megemészteni a világ dolgait!

Utóirat: Ha óvónő vagy tanító néni lennék, ezt írnám minden gyerek üzenő füzetébe: Kérem a Kedves Szülőket, meséljenek a gyereknek minél gyakrabban, élő szóban vagy könyvből, szinte mindegy, hogy mit – legjobb persze jó meséket -, ami igazi lelki táplálék. Meglátják, megéri, hosszú távon a legnagyobb befektetés: jó tett helyébe jót várj! Aki nem hiszi, járjon utána! S boldogan élnek, amíg meg nem halnak…

Szepesi Dóra

(A cikk megjelent a Napi Elemózsia júniusi számában)