„A barátság nálam nem vallomásokban és lelkendezésekben, csak a bizalmasság csöndjében szokott nyilvánulni.” – Weöres Sándor

A címben feltett kérdésem költői… Mert mi az, hogy kell? Nem kell. Lehet. Hogy hogyan? Barátkozni annyiféleképpen lehetséges, ahány ember csak összekapcsolódhat a kortársságban. Tágíthatjuk a kört, bizony „barátkozhatunk” olyannal is, aki nem a mi életidőnkben élt, érezhetünk valakit olyan közel, mint egy különleges barátot,  például íróval, költővel, aki nem kortársunk, mert évtizedekkel megelőzött minket lépéseivel a földtekén…

Most azonban kerüljünk beljebb, és essék szó a hús-vér barátságokról, amelyeknek igazi találkozások adnak otthont. Sok mindent leírtak már erről, nekem most elsőre csak az a kis emlékkönyves mondat jut eszembe, hogy: „A barátság aranyfonál, de ha egyszer elszakad, össze lehet ugyan kötni, ám a csomó megmarad.” Csomó az van, van ám egy csomó, sokszor kibogozhatatlan. De miért is tudok barátkozni éppen ezzel vagy azzal és a másikkal nem? Fogalmam sincs. Nem illünk össze – röviden. Mondhatnád, hogy már az előző életünkben is, vagy sem. De én most nem akarok ilyenekről írni. Nem is tudnék. De nagyon érdekel a téma, így figyeltem fel legutóbb egy újságcikkre a Das Goetheanum című antropozófiai folyóiratban. A lényegét tekintve arról szólt ez az írás, hogy a barátság hogyan alakul különböző életszakaszokban.  Kisgyerekkorban fizikailag nyilvánul meg: vagyis a kicsik együtt játszanak, futkároznak, kézen fogva sétálnak, kergetőznek, fára másznak. Még azok is, akik abban a percben ismerkedtek meg, mert ők még olyan könnyen barátkoznak! A cikkíró leírt egy esetet, a négyéves lányáról meg egy másik kislányról. Ahogy megismerkedtek, rögtön együtt mentek ki az udvarra és máris fogócskáztak, mert azonnal valami nagyon fontos játékba kell beavatni a másikat, és együtt el kell valahová menni, futni, mászni, bújni. Saját élményem is van persze sok. Egyszer például, egy csöppnyi lakásban rendeztem gyerekzsúrt és a vendég gyerekek mozgás igényüket úgy vezették le, hogy az előszobában emelgették egymást, futkározni nem volt hely, azonnal átlátták a helyzetet, kitalálták hát, hogy fölfelé még mindig van hová mozdulni! Ekkora találékonyság! Zseniális! A cikk továbbá leírja, hogy a második barátkozós korszak a kamaszkor, amikor megszületik a lélek, és az álmodozó tizenévesek hosszú órákat (napokat) képesek hanyatt heverni együtt és a felhőket bámulva, a fellegekben járva tervezgetni a jövőt, ami legtöbbször több ponton közös. A barátság következő korszaka már a felnőttkor, amikor megszületik a szellem, a szellemiség, mondhatjuk azt is, az Én, az ember tulajdonképpeni lénye, és akkor már a barát sorsáért érzett felelősség, együttérzés és a sors kísérése is megjelenik a barátságban. Itt Goethe és Schiller kapcsolatát hozta példának - talán érdemes lenne, bele kellene olvasnunk a levelezésükbe!        

Nem kell azonban ekkora személyiségekre gondolni, ha be akarjuk látni, hogy egy valóban érett barátság tényleg ilyen: hagyom, támogatom a maga útján haladni őt és ő is hagy, támogat a magam útján engem. Jó, ha vannak közös pontok, de végeredményben mindenki a saját útját, a saját sorsát járja. Felnőtt korban is mehetünk együtt sportolni, lehet közös hobbink, ez nagyon jó, a lelkizés is jöhet, sokszor nagyon jól jön, de ki kell nőni a kamaszkorból, a se vele-se nélküle ragaszkodásból és szabadon kell engedni a másikat, így lesz érett, felnőtt a barátság. Úgy gondolom, nem baj, ha sokáig nem is találkozunk, az a bizonyos „aranyfonál” nem szakad attól még el. Az aranyfonál megőrzése egyébként megkülönböztetett figyelmet kíván, de az se jó, ha túlterheljük vagy túlzott ellenőrzésünk alá vonjuk.                                           

Különösen magas szintjével találkoztam a barátság jelének egy - nem kortárs - kedvenc költőm írásában. John Keats-ról van szó, aki az angol romantika költője, aki talán egyetlen tavaszon írta meg azt a néhány szonettet, és ódát, ami életének műve lett, de hatása a mai napig él az irodalomban. 1821 februárjában , 26 éves korában halt meg, tüdőbajban. Hazájától és szerelmétől távol, Rómában… Versei mellett személyisége sok rejtett szépségére leltem a leveleiben. Egy barátjának írta például ezt: „(...) nem érezném jól magam, ha üres mondatokat gyártanék neked. Adósod vagyok, s mindig is az maradok. Van valami csöndes öröm abban, ha az ember barátai szeretetére bízhatja magát, ahogy az albatrosz alszik széttárt szárnyakon a légben. Én neked pincében hűlő borod leszek, s minél észrevétlenebbül vagy inkább tétlenebbül bújok meg a hátsó fal valamely rekeszében, annál gazdagabb falernusi ízekkel örvendeztetem meg ínyed, mikor kortyolsz belőlem. (...) Baráti szeretettel, John Keats." Soha ilyen szépet nem olvastam!  

Kortársunk, Csernus Imre, - akihez nem éppen barátságossága miatt vonzódnak a páciensei, hanem talán éppen az érdekes, érdes barátságtalansága mozdítja ki a bajával hozzá fordulót a holtpontról, aki ezután másképpen tud rálátni a kapcsolataira -, a kötődési képességről beszélt egyik előadásában. Igaz, hogy a párkapcsolatokról volt szó, ám a barátság és a párkapcsolat között a kötődési képességet nézve, nem sok a különbség. Szerinte a neveltetés nagyon fontos. Azt mondja, abból derül ki, jól nevelte-e az ember a gyerekét, hogy felnőve képes-e jó párkapcsolatot kialakítani. Való igaz, hogy a kötődési képesség, ami alapja annak, hogy az ember jól válasszon, majd jól működtessen egy kapcsolatot, nagyban múlik a szülői mintán. Azért senki se ijedjen meg, ha valaki szerencsétlen a kapott minták szempontjából, sok munkával bár, de változtathat a régi berögződéseken…

Megnézhetjük közelebbről a weöresi mondatot is, amit mottóul választottam a cikkhez: „A barátság nálam nem vallomásokban és lelkendezésekben, csak a bizalmasság csöndjében szokott nyilvánulni.” – valószínűleg a bölcs-felnőtt barátság ismérveit sűrítette bele ebbe a mondatba… Úgy gondolom, van mit tanulni a barátságról, az embertársainkhoz, lénytársainkhoz fűződő érzelmekről, azok megvallásáról, kezeléséről. Leginkább élesben tanulhatunk, az élethelyzetekből, de példákból, előadásokból, olvasmányélményekből is. Egész gyűjteményt állíthatunk össze magunknak ihletett emberek műveiből szemezgetve. Szerintem jól járunk, ha nem csak saját kárunkon-szerencsénken tanulunk, hanem olyanoktól is, akik műveiket úgy alkotják, hogy egy titokzatos aranyfonálon kapcsolatban maradnak a Teremtéssel. Éppen ezért adhat erőt, lelkesíthet az, amit alkotnak. Hiszen mindigre kell, hogy legyen a pincénkben egy kis „hűlő bor”. A legszebb borok egyike a költészet, a költői beszéd, ami igazán belső csendünkben terebélyesedik tovább.

Szepesi Dóra

(a cikk megjelent a Napi Elemózsia szeptemberi számában)