Az együttérzés már hároméves kor körül felébred a kisgyerekekben, amikor magukat felismerik a tükörben. – megragadott ez a mondat, és tovább olvastam a cikket (Szeretetről és együttérzésről*), és most itt közreadom. „Minden ember legbensőjében tudja, hogy szeretetre és együttérzésre hivatott”. Hogyan lehetünk ebben biztosak, amikor ez a tudás annyira rejtve van? Ha empatikusan kérdezzük, hogyan tud az ember maga erről megbizonyosodni? Van egy út, amelyet követve láthatjuk, hogy hogyan ébredhet rá az egyén az együttérzés erejének, létének tudatára. Úgy is mondhatnánk, hogy az együttérzés bennünk megképződik, kialakul vagy felébred.
Jeremy Rifkin: Die empatische Zivilisation (Az empatikus civilizáció) című könyvének „Homo empathicus – Meschwerdung” (Homo empathicus – emberré válás) fejezetében hét lépésben írja le ezt az utat, az iskoláskor előtti időszaktól az érett fiatal korig. Az együttérzés érdekes módon akkor ébred fel a kisgyerekben, amikor, hároméves koruk körül magukat felismerik a tükörben. Hétévesen megtanulják, hogy a barátságokban fontos az ígéret megtartása. Nyolc vagy kilencévesen, játék közben már szóba jöhetnek, elő is jönnek az enyhítő körülmények embertársaink megítélésével kapcsolatban. Tizenkét évesen elkezdjük felismerni az ellentmondásos érzéseket – hogy például a fogyatékos testvért szégyelljük és szeretjük is egyszerre – irja Rifkin.
Körülbelül tizenhárom évesen már képesek vagyunk többoldalúan együtt érezni. A gyerekek érzik, hogy egy depresszióban több van, mint egy alkalmi, aktuális rosszkedvben. Ebben az életkorban már képesek vagyunk magunkat beleélni egy másik érzelmeibe, és át tudjuk érezni a fájdalmát, még akkor is, ha nem tudatos. Az empatikus fejlődés legmagasabb szintjének elérését Rifkin a tizenhetedik életévre teszi, amikor az ember egy csoport, egy életforma érzelmeibe tudja magát beleélni. Például, hogyan érezheti magát egy menekült vagy egy bizonyos szexuális hajlamú ember? Ernst-Michael Kranich hangsúlyozza „A belső ember és a teste” című könyvében, hogy nem felülről, hanem alulról, a talajból növekszünk. Arról is szó van a könyvében, hogy belülről, bensőnkből is növekszünk. Az együttérzés tehát az ember természetében eredendően benne van. (Mint egy növény kiteljesedése a magban – teszem hozzá magyarázatként.)
*(Forrás Wolfgang Held cikke: Das Goetheanum, 2019. március 15.)
Kommentek