Fazekas Katalin levelei a Jézus Szíve Társasága Péceli Idős Otthonában tapasztaltakról, amikor önkéntesként három napot töltött az intézményben.

Kedves Barátaim!

Megpróbálom összefoglalni a mai nap krónikáját, mert van mit. Már napok óta  furcsa szorongás és félelem gyötört, hogy ki fogom-e bírni a megpróbáltatást a péceli Jézus Szíve Idősek Otthonában. Kibírtam, nem pusztultam bele, nem történt semmi eget rengető, csak tele vagyok gondolattal, érzéssel, és valami elmondhatatlannal, amit csak a megtapasztalás során érthet meg bárki. Hazafelé jövet a vonaton tűnődtem János bácsi arcán, mereven előre tekintő szemein, és az emberszobor szó jutott eszembe. Eleven szobor, lélegző, értelmes, reagálni képes, egy jobb életet magában rejtő...Aztán Julika néni fájdalmas arcán, aki nagyon-nagyon beteg, csúnya, üszkösödő fekete sebekkel a sarkain és a csípőjén. Úgy kellett belediktálni egy kis vajas kenyeret, vajas...margarinos, tele hidrogénnel, transzzsírral, aztán egy kis teát. Délután megmértük a cukrát, 25,2 volt, ez nagyon magas. Amikor a nővérek kötözték a sebeit, szinte vinnyogva sírt, az egész néni egy élő fájdalom. Többször odamentem hozzá, megsimogattam az arcát, a karját. Aztán ott volt Vera, akit támasztottam, amíg Éva nővér tisztába tette, és a kaki szagán átfénylett Vera mosolya, aki egyébként értelmi fogyatékos. Több nénit és bácsit megfürdettünk a zuhanyozóban, aztán felöltöztettük őket és ők hálásak voltak ezért. Mindenkire mosolyogtam és rám is mindenki mosolygott. Nem éreztem fáradtságot, hol itt kellett lenni, hol ott. Amikor nem volt éppen dolog, hát bekukkantottam ide is, oda is, jó érzés volt, ha megkértek valami apróságra, ha segíteni tudtam bármiben. Iszonyú kemény dolgokkal szembesül az ember és minden lebénult, megfáradt és kiszikkadt testben egy szeretetre éhes lélek lakik. Aztán persze vannak olyanok is, akik önállóak, csacsognak, beülnek a TV elé, vagy beszélgetnek a folyosón. Laknak egy kórház-szerű intézményben, biztonságban és várnak. Fönt vannak a várólistán és ezt el kell viselniük. De hát mindannyian ott vagyunk, csak nem ezzel a tudattal. És ez a tudat mássá teszi az embert. Azt is, aki őt kiszolgálja. Mert vagy szentet csinál belőle, vagy gépet. És minden ezen a ponton dől el, hogy melyik irányba mozdul el a szándék. Találkoztam mindkettő megszemélyesítőjével. Azt gondolom, a földön mindenkinek javára válna néhány napot ilyen helyen eltölteni. Amit itt tanulsz az emberről, magadról, azt nem tudod sehol máshol megtanulni. A test és az illúzióvilág minden akadályán túl a lelket szolgálni, nem vallási, nem spirituális, nem szentimentális, hanem pusztán és csak emberi síkon. Átitat, felszabadít, és rájössz, milyen nagy dolog a te saját aktivitásod, mennyire fontos ez neked és másoknak. Az evidenciák csodákká nemesülnek. Végtelen türelem és mérhetetlen szeretet kell. Holnap megyek újra és várom, hogy fogom érezni, gondolni ezt majd akkor. Sose hittem, hogy képes leszek ilyesmire. Most csak ennyit tudok írni, de holnap folytatom. Üdv mindannyiótoknak: Katalin              

Sziasztok!

Köszönöm a visszajelzéseiteket! Most összefoglalom a második nap történéseit. Kedden nem az előző helyen voltam, hanem egy emelettel lejjebb, az első emeleten. Ott még idősebb és súlyosabb állapotú lakók vannak elhelyezve. Egyikük-másikuk már-már élő múmia. A szemük, a tekintetük elmosódott, fátyolos, ők már szinte a növényi létezés szintjén vannak. Van, aki még beszél, sőt, fiatal, ezt értsétek úgy, hogy még nincs kilencven éves. Ezeket az embereket sűrűn kell itatni szívószállal vagy olyan cumisüveg-szerű műanyag palackból. A nővérek, akik mellé kerültem közel sem voltak olyan készségesek, mint a hétfőiek. Persze, épp elég volt nekik a saját dolguk, nem volt idejük arra, hogy engem is foglalkoztassanak. Aztán rám akartak bízni egy nagyon öreg nénit, hogy fürdessem meg, és amikor mondtam, hogy nem szeretném egyedül, akkor az egyik elvitte, és azt mondta, hogy nézzem meg, hogy hogyan mosdatják meg Marika nénit az ágyban. Marika néni csak hanyatt feküdni tud, a karjai és lábai különösek, a kezein három-három ujja van, a lábfeje duzzadt és a lábujjai is össze-vissza állnak. A másik nővér levetkőztette és nekiállt ágyat húzni, közben a csapból folyt a víz, mert sokáig tart, amíg meleg víz jön. Aztán hívták valahová, mert valakit át kellett pelenkázni. Marika néni ott feküdt egy szál pelenkában és valamivel betakartam, hogy ne fázzon meg. Jó öt perc múlva jött vissza a nővér. Hát vannak ilyen dolgok is. Délelőtt a gyógytorna foglalkozást láttam. Van egy nagyobb hall, ahol fotelek vannak és egy nagy TV. Ott ültek az öregek, volt aki kerekesszékben, volt aki fotelben. A torna persze ülve történik, átmozgatja a karjukat, váll-ízületeket, a nyakat, a lábakat, már amennyire ez ülve lehetséges. De mindenki nagyon igyekezett jól elvégezni a feladatokat, sokan is voltak. Előtte kilenc órától volt a mise. Egy nagyobb terem a kápolna, van egy oltár és a fal mellett körben karosszékek. Középen a kerekesszékesek ülnek. Rendes pap misézik, Emőke is felolvas, meg egy másik nővér is. A hívek pedig énekeltek, de valami hihetetlen átéléssel és a hangjukban erő volt. Kint sütött a nap, szép volt. Nem tudom, nem tudhatom mit értettek meg a felolvasott szövegekből, lehet hogy csak vigasz, csak egy fontos történés, de nagyon fontos. Ez az óra nem róluk szól, hanem Krisztusról, a háláról és a szeretetről. Vagyis róluk szól persze, csak másként. Nem a fájdalomról, hanem a megváltásról. Kedden előbb elmentem, mert délután Veresre kellett mennem. Úgy éreztem mélyebb bugyrokba kerültem, ez már valamilyen báb-állapot kezdete, amikor a fizikai test rákeményedik a lélekre és nap-mint nap kisebb rést enged a külvilággal való érintkezéshez. A fizikai érzékszervek már alig használhatóak, a látás, a hallás gyenge, a mozgás vagy nincs, vagy csak nagyon erősen korlátozott. A végtagok nem szolgálnak, az értelmi szféra zavaros, az akarati leáll, de a lélek él. Emőkének szóltam, hogy nem szeretnék szerdán ezen az emeleten lenni, visszamennék a másodikra, de aztán másként alakult a harmadik napom. 

Szerdán a reggeli után segítettem a lakók misére szállításában. Ez azt jelenti, hogy be kellett őket tolni a liftbe, aztán levinni a földszintre, és ott betolni a kápolnába. Ezt örömmel tettem, mert olyasmi, amit biztosan jól el tudok végezni és közben mindenkihez lehetett egy-két szót szólni. A misén ezúttal nem vettem részt, hanem ebben az időben beszélgettem két nénivel. Az otthonban dolgozik egy "lélekápoló", ő Margó, aki nem ápoló, hanem végzettsége szerint tanító. Az ő feladata, hogy egyénileg és csoportosan beszélgetéseket, kulturális foglalkozásokat vezet az idősekkel, amire bizony nagy szükség van. Margó bevitt két nénihez és magunkra hagyott bennünket. Nagyon jól elbeszélgettünk. Ilonka néni 91 éves, de olyan erőben van, ha megütne, elterülnék. Szolnokon élt, gazdálkodott, földet művelt, de volt, hogy elájult csak úgy, egyedül nem volt biztonságban. A másik néni, Éva néni, aki jóval fiatalabb, még nincs kilencven, na ő az egyik legaranyosabb az összes közül. Neki a férje is itt van, Pista bácsi, aki demens, csak néz előre és nem csinál semmit. Nagyon szeretik egymást. A nénik elmondták nekem, hogy jó itt, de otthon jobb lenne. Attól félnek csak, hogy nem szeretnének pelenkások lenni. És ezt úgy mondták, mintha gyerekek lettek volna. Megindító volt, de csak néztem őket megértően, mit lehet tenni. Kiszolgáltatottnak lenni rettenetes érzés lehet. Délután az irodalmi szakkör megnézte a Teréz anya életét feldolgozó film második részét. Sokan voltak a kis társalgóban, fogták a film üzenetét. "Amit mi tehetünk, az csak egy csepp a tengerben, de ha nem tennénk meg, hiányozna". Ezek Teréz anya szavai voltak, ami engem is nagyon megérintett. Ma már nem mentem, de délelőtt folyton velem voltak. Riaszt is, húz is az emlék. Ezt nem lehet munkaként csinálni, ez egészen más. Ha Steiner azt mondta-írta, hogy a waldorf-tanítás egy istentisztelet, akkor mit mondott-írt erre? Az Úr angyalainál akkor lehetünk csak különbek, ahogy a Bibliában valahol áll: "Mert különbek lesztek ti az Úr angyalainál" , ha az életet teljes egészében látni, elfogadni, szeretni képesek leszünk. Mert az agónia: vajúdás, a halál: születés. Ez a végső konklúzióm erről a három napról. Köszönöm, hogy elolvastátok. Üdvözlettel: Katalin 

*Köszönettel tartozom barátnőmnek, hogy rendelkezésemre bocsátotta írásait, és megoszthattam néhány éve átélt tapasztalatait, a tágabb olvasóközönséggel a blogomon.

Fotók: Szepesi Dóra