Boldizsár Ildikó mesekutatóval Szepesi Dóra beszélgetett

Amióta megtanultam olvasni, faltam a könyveket, és a könyvtáros néni valószínűleg először mesekönyveket adott a kezembe. – emlékezik vissza a kezdetekre Boldizsár Ildikó, József Attila-díjas író, szerkesztő, kritikus, meseterapeuta. Negyedéves egyetemistaként egyértelmű lett, hogy a szakdolgozatomat olyasmiről szeretném írni, amihez nagyon mélyen közöm van, amin keresztül a világot meg tudom érteni, mert számomra fontos üzeneteket hordoz. És ez a mese volt.

- Mi olyan izgalmas a mesékben?

- Nagyon érdekelt, hogy évszázadokon keresztül miért felnőttek hallgatták a meséket, és miért volt a világ összes mesemondójának a 70 %-a férfi. Mi fontosat tudhatott, amit tovább kellett adnia, ki volt ez a mesemondó, milyen szerepet töltött be a közösség életében és hogyan tudta az emberek sorsát befolyásolni a meséléssel. A szakdolgozatomban is ezeket a kérdéseket tettem föl, a nép- és műmesék összehasonlító elemzését végeztem el. Azóta is szenvedélyesen érdekel, hogy mit tud a mese. A kandidátusi dolgozatomban már egy komolyabb néprajzi hátteret tudtam föltérképezni. Ezután fölmerült a kérdés, hogyan tudnám mindezt a gyakorlatban hasznosítani. S akkor egy váratlan fordulat segített hozzá ahhoz, hogy nagyjából meg tudjam válaszolni, mire való a mese. A középső gyerekem öt évesen nagyon beteg lett. Orvosról orvosra jártunk vele. Én anyaként semmi mást nem tudtam tenni, mint hogy mellette állok, és a fájdalmait enyhítendő, folyamatosan meséltem neki. S akkor, az egyik mesénél teljesen megváltozott a viselkedése, elakadt a lélegzete, megszorította a kezem, és azt mondta, hogy ezt mondjam el még egyszer. S azután még nagyon sokszor.  Megéltem azt, hogy ez a gyerek ebből a meséből merít erőt ahhoz, hogy kibírja a kezeléseket, hogy hite, reménye legyen a gyógyulásban. Amit addig kerestem a mesében, megkaptam, saját személyes életemben.

- Melyik volt az a mese?

- Az Óz a nagy varázsló. Akkor már talán a tizedik orvosnál jártunk, és a fiam már egyáltalán nem hitt semmiféle Ózban, úgy, ahogy a mesében is benne van, hogy semmiféle varázslóban nem kell hinni, mert nem a varázslók gyógyítanak meg bennünket, hanem mi saját magunkat. Gyógyulása után hálából és a bennem lévő segíteni akarásból bejártam a kórházba mesélni. Ott tanultam meg, hogy minden élethelyzetnek, minden betegségnek megvan a maga meséje. A gyerekkórházi tapasztalatokból indult ki, hogy ma már, mint meseterapeuta, felnőttekkel is dolgozom.

- Hogyan gyógyít a mese?

- A mesében a gyógyító erőt maga a történet működteti, a mesemondó személye és az, hogy annak, akinek mesélünk, nem sérült-e még a képalkotó fantáziája, képes-e bármi módon elgondolni, hogy az élete meg is változhat.

- Kik járnak hozzád?

- Férfiak, nők. A legfiatalabb páciens egy 24 hetes magzat volt, meg egy másik kisbaba. A legidősebb, egy 60 éves nő, aki mellrákos és azért jött hozzám, hogy a mesék segítségével megértse a betegségét, a betegséghez vezető utat és hogy rendezze az életét, mielőtt elmegy. Ez volt a kérése. És ez, a saját meséje segítségével hihetetlen módon sikerül.

- Hogyan lehet a kisbabákon mesével segíteni?

- Minden segítő munkában, így a meseterápiában sem másból kell kiindulni, hogy hol tart az az ember, akinek segíteni akarsz. Egy kisbaba hol tart? Hol tartózkodik? Az élet és a halál határán tartózkodott, és teljesen bizonyos volt, hogy élni akar, ez úgy látszódott rajta. Olyan meséket választottam, amelyek az élet és halál határán játszódnak. Nagyon sok benne a meleg, a fény, és kislány a főszereplője, mert ő egy lány. A másik kisbabám, akiről most kaptam a hírt, hogy hazamentek hétvégén, kisfiú. Neki sárkányölő meséket mesélt az anyuka, ami az életben maradást, az erők kézbentartását jelenti. Mindkét baba teljesen rendbe jött. Náluk van pontosan az, amit mindig is gondoltam, hogy a mese az nem a tudatra hat, nem azzal gyógyít, hogy mindent pontosan megértesz a történetből, amit hallasz.

- A képei segítenek?

- A mese mindenféle elakadást képes feloldani és tovább lendíteni az embert az útján azzal a szimbólum világgal, amellyel ráismerhet a saját sorsára és a sorsában való megrekedésnek a feloldására. A legdöbbenetesebb tapasztalatom az, hogy a gyerekkori kedvenc meséink, azok egy-egy felnőttkori elakadásunkban nagyon sokat megvilágítanak az elhibázott döntéseinkről. Elakadtunk, valahol keringünk saját kis életünkben, és nem tudunk megoldani valamit: meg kell nézni, hogyan csinálja az a mesehős! Nekem így volt A kis hableánnyal. Harminc évig volt a kedvenc mesém, azóta nem az, amióta rájöttem, mit kell csinálni abban a szituációban, amit 30 éve nem tudok megoldani a párkapcsolataimban, holott a mese teljesen világosan megmondta, hogy mit kell csinálni.

- Mi volt a kulcs?

- Meg kellett értenem, hogy ha két külön világ nem tud találkozni, akkor azt nem kell annyira akarni. Nem hibás sem a királyfi, sem a kis hableány. A kis hableánynak a saját illúziói keserítették meg az életét. Harminc év és rengeteg tapasztalat kellett, mire fölfogtam, hogy ez a mese az én életemet hogyan tudja helyrerakni. Magamon értettem meg, hogy ha a mesét és az embert egymásra ismertetem, szépen elvégzik egymással a dolgukat.

- A kisbabáknál hogy történik ez?

- Náluk elsődleges a mesemondó személye, tehát az anyuka meg az apuka, mert ismeri a hangjukat, és ahogy ők mesélnek, nagyon fontos. Hiába mesélik szó szerint, hogy elrabolják a királykisasszonyt, minden szavuk mögött ott van, hogy gyere vissza, elmegyünk érted, kiszabadítunk, szeretünk, várunk. A baba ezt érzi, egészen biztosan segít. Ennek a 24 hetes kislánynak az inkubátorában volt végig a kismagnó. S amikor a mesék szóltak, minden műszer azt jelezte, hogy rendben van. Mérhető volt.

- A nemrég megjelent könyvednek az a címe, hogy Boszorkányos mesék.

- A Móra Kiadó adta ezt a címet. Az első könyv, Amália álmai, mesék a világ legszomorúbb boszorkányáról, 1991-ben jelent meg és lett az Artisjus-nál az Év Könyve, a másik A fekete világkerülő ember meséi, pedig 1997-ben jelent meg. Ebből a kettőből válogattak 14 mesét.

- A főhősnő, Amália boszorkány...

- A boszorkány a mesékben nagyon fontos alak és nem rettenetesen gonosz, hanem egy ősanya, egy mindentudó lény. Egyrészt nagyon erősen veszélyeztető figura, másrészt a mindentudás anyja, aki ellát téged tanáccsal, eszközzel, hogy az életedet tovább tudjad vinni. Ha megrettensz előtte, és sarkon fordulsz, vagy éppen nem megfelelően reagálsz a kéréseire, hiszen még a köszönés sem mindegy, hogyan tiszteled meg, akkor bizony az életedet meg tudja rekeszteni. Például kővé tud változtatni, vagy nem adja oda azt az eszközt, amivel megoldhatod a problémát. Az én Amáliám megtartotta az ősanyai minőségét, de nem gonosz és nem büntet, ő egy szomorú boszorkány.

- Szerinted mi a különbség a hallgatott mese és a filmen nézett mese között?

- Nem mindegy, hogy a gyerek hallott először a Vasorrú bábáról, vagy látott a tévében egy rémséges alakot. Ha hallja a mesét, borzalmasra készíti a belső képét, de csak annyira, amennyit el tud belőle viselni. Ha a tévében lát egy szörnyűséges alakot, aki borzalmasabb, mint amit ő el tud viselni, akkor elkezd szorongani, félni, mert a képébe nyomtak egy olyat, amihez még nem nőtt fel. S ezzel mi, felnőttek ugyanígy vagyunk. Ha az élet olyan terhekkel ront neked, amit még el tudsz viselni, akkor szépen, egészségesen földolgozod, ha olyannal, amit már nem, akkor beleroppanhatsz. A mese megsegít. Tapasztalom a terápiában. Tíz fiatal nő például arra kért, hogy öntsünk össze 5 kg babot és 5 kg lencsét, és ők azt együtt, szép lassan, csöndben - Hamupipőke módjára - kiválogatják. Életük sorsfordulóján áll mindegyik, és így szeretnék megoldani a problémájukat. A mesében galambok segítenek Hamupipőkének, ez a szimbólumok nyelvén azt jelenti, hogy a megfontolt, érett döntéseket nem lehet hirtelen meghozni, hagyni kell időt nekik, és sokszor meg kell engedni a külső segítséget is.

(Az interjút Szepesi Dóra készítette, megjelent a Könyvjelző 2007. augusztusi számában. Boldizsár Ildikó azóta több könyvet írt, tematikus mesegyűjteményeket szerkesztett, és megalapította a Meseterápia központot http://www.mesekozpont.hu/ – érdemes tőle, róla olvasni!)