A minap került a kezembe Szabó Zoltán Összeomlás című francia útinaplója. Ösztöndíjas tartózkodásának a német megszállás vetett véget. Útinaplójában pontos és élvezetes leírásokat találunk mindenféléről, a gazdasági helyzetről, a településekről, a lakók életmódjáról, és ezek között például az étkezési szokásokról, mint ahogy a következő szemelvényben is. Sokszor meglepő ez a kicsit krúdys hangnem, de ami a legérdekesebb mégis talán, az az, ahogyan összehasonlítja egy francia ebéd és egy magyar ebéd minőségét. Ez a rész magáért beszél:
„Az ebédről nem kérdeznek, úgy szolgálnak fel, mintha meghívott lennél, messziről jött és elfáradt vendég a kis márkinőnél, elsüllyedt korban, mikor az utas még postakocsin járt és vörösbort ivott minden útszéli fogadóban. Ó az ebédek is véglegesek és félelmesen tökéletesek, ez már nem táplálkozás és önfenntartás, ez valami a társas együttlét közös öröméből, könnyed, ízes és szép dolgok között. Emlékezzél: Bois-le Roi-ban a tanyásgazda kezdetnek Cinzanot adott, mikor vendége voltál, aztán hors d’oeuvre-ként vagy hatféle felvágottat, majd vajsárga csirkét, hozzá öreg bordói fehérbort, 1926-ból, nehezet, ízeset és mégis könnyedén ihatót, később válogatott normandiai sajtokat, melyek egyikét az Érsek hídjáról nevezett faluról nevezték s hozzá bordószín bordói vörösbort, ezután almatortát vin blanc du pays-vel, erre befőttet Chartreuse-zel, aztán illatos feketét, hozzá kis pohárkában rumot, majd Calvadost, erős normandiai almapálinkát, kisüstön főttet, a ház remekét, ezt követte egy pohárka pezsgő, majd cseresznyepálinka, a háziasszony alkotása, aki ősz haja alól melegen mosolygott a vendégekre és kedvesen meghajolt, ha valamit kért az ember: Je suis á votre service, Monsieur! … Félelmes ebéd, esti öt óráig tartott egy tanyásgazda házábanm aki tizenöt holddal bír Normandiában, szerény földecskével, de a fiókban vagy a bankban néhány százezer frankkal és gyereke nincs. Esti öt órakor, mikor fölálltunk az asztaltól, hosszas és szertartásos dicséretekbe kezdtünk, különösen és udvariasan köszönve a vendéglátást és a látogatást. A tízféle szesz és nyolcféle étel után mikor kimegyünk a néhányházas, fatemplomos, vasúttalan falu aszfaltos főutcájára, semmi elnehezedést nem érzünk, semmi fáradtságot, semmi álmosságot és a szellemnek semmi tunyaságát. Félelmetes – mondom L.-nek – tízféle italt adtak, köztük nagyon erőseket, likőröket, rumot és Calvadost, mindből bőven kivettem a magam részét és semmi, de semmi bágyadtságot nem érzek, semmi hajlamot az elnyújtózkodásra és semmi, de semmi csömört. Ha kellene, két óra múlva újra kezdhetném. Az étel ízlik, de nem tölt meg, az ital felvillanyoz, de nem részegít. Emlékezz magyar ebédekre, a fáradtságig és kihullásig, e versenyszerű ebédekre, melyeknek megvan az az előnyük, hogy egy hétig utánuk önmegtartóztató lesz az ember. De ez itt, ezt minden nap meg lehet ismételni, anélkül, hogy éreznéd, hogy lakomán voltál, megihatod a tízféle szeszt, gyomrodnak és agyadnak minden sérelme nélkül, veszedelmes és végzetes ínyencség, mert szinte elfüggetlenült a jóllakástól, inkább a nyelvhez van köze, mint a gyomorhoz, inkább az élvezethez, mint a jóllakáshoz. Véglegesen kifinomult, csiszolt ebéd az ételek kipróbált és végleges szertartásrendjében. Körül enyhe táj, mely tele van örömökkel és távol van a rút és fölösleges szenvedélyektől.”
Kommentek