Hogyan segíthetünk az idősek fizikai és lelki terhein?

Interjú Fóti Emőkével, a Jézus Szíve Társasága Péceli Idős Otthonának mentálhigiénés csoportvezetőjével

Mielőtt a hivatásoddal kapcsolatban beszélgetnénk, azt szeretném kérdezni, mi szerettél volna lenni gyerekkorodban? Milyen pálya vonzott és miért? Mire éreztél tehetséget, elhivatottságot?

Mindig az szerettem volna lenni, amiről éppen olvastam, meg amelyik olvasmányom hősnőjének az élete megfogott. Ha a régészetről olvastam, akkor régész szerettem volna lenni, ez több évig tartott, amikor Szent Margit életét olvastam, akkor apáca akartam lenni, az is nagyon vonzott, de konkrét elképzelésem egyáltalán nem volt a felnőttségről sem, az életpályáról sem. Már felnőttként tudom, hogy az egész gyerekkoromat egy bura alatt töltöttem, és nem sok fogalmam volt a valóságról, így aztán nem is gondolkoztam azon, hogy bármi is legyek, ha nem számítjuk ezeket a romantikus elképzeléseket. Aztán, amikor nyolcadik osztályban a pályaválasztásra került sor, és muszáj volt dönteni, az egészségügyi szakközepet meg az óvónőképzőt jelöltem meg a továbbtanulási papíron, amit aztán sajnos az anyukám így tépett ketté, és mondta, hogy szó nem lehet róla, úgy se tudod elvégezni, nem vagy rá képes. Rettenetesen fájt, hogy még a lehetőségét sem kaptam meg annak, hogy legalább az egészségügyi szakközepet megpróbáljam, nagyon szerettem volna ápolónő lenni, vagy óvónő. Ez a kettő vonzott. A mai napig fáj, hogy semmire nem kaptam meg a lehetőséget – amikor zenélni szerettem volna, azt mondták a szüleim, á, nem fogod te a szolfézst megtanulni, mert nem vagy rá képes, szó se lehet róla, hogy zenét tanuljál. Ugyanakkor kórusban énekeltem, szólót elég sokat, mert a karvezető látta, hogy van hozzá némi affinitásom.

Utólag mégis megkaptad azokat a dolgokat, amikre vágytál, ha nem is ugyanúgy…

Igen. Tehát másképpen. Nagyon sokat kaptam a tanáraimtól. Sajnos ezt is fölülírta a szüleim reakciója. A magyartanárnőm elvitt magával kirándulni a budai hegyekbe. Két spánielje volt, vittük őket hátizsákban. Kis szobát bérelt egy nyaralóban és oda járt ki a kutyákkal hétvégén. Gyakran vitt magával, mert ő is látta, hogy van bennem valami, sokat beszélgettünk írókról, költőkről, meg versekről. A történelem tanárnőmtől, Sárika nénitől a jó feleletekért plusz ajándékként plüss állatokat kaptam. De meg sem próbálhattam, hogy óvónő legyek vagy ápolónő. Eldöntötték, hogy kisállattenyésztő legyek, mert az iskola itt van a szomszédban, és van kollégium.

Hogyan alakult a pályád? Hogyan kötöttél ki ennél a segítő szakmánál?

Teljesen véletlen volt. Amikor az első férjem, Imre meghalt, munkanélküli lettem, otthagytam azt a Vasfémker kft-t, ahol mind a ketten dolgoztunk. Egy rövid ideig dolgoztam a Péceli Önkormányzatnál, mint jegyzőkönyvvezető, de nem voltam benne jó, nem tudtam gyors és gépírni és azért az, nem ártott volna. Az ottani belső ellenőr, Irénke, szólt nekem, hogy az idősek otthonában van segédnővéri állás, nézzem meg. Akkor már az anyu meghalt. Én haláláig mellette voltam, nem volt idegen tőlem érzelmileg sem a betegápolás, hogy mit is jelent – pláne egy haldokló mellett. Elmentem segédnővérnek, és az első nap után éreztem, hogy ez nem rossz! Sőt, teljesen nekem való. Egy év után az ottani igazgató beiskolázott, elvégeztem az ápolónői iskolát, nagyon kemény OKJ-s képzés volt, két év alatt a négy év anyagát meg kellett tanulni. Mivel ez a kezdetek kezdetén történt, mert sajnos már degradálódott ez a képzés, akkor még a négy év középiskola anyagát tanították meg nekünk, két év alatt. Egyáltalán nem bánom, mert nagyon sokat tanultam, például az összes csont nevét latinul vágni kellett. Negyven évesen, kitűnő eredménnyel végeztem, és nagyon büszke vagyok rá ma is. Még az Ady Endre utcai Idősek Otthonában dolgoztam, igazgatóváltás után az akkori igazgató úgy látta, hogy jó lenne, ha foglalkoztató lennék. Holisztikus szemlélettel végeztem a munkámat; nem csak azt néztem, hogy Juliska néni éhes és bekakilt, hanem Juliska néni éhes, megetetjük, beszélgetünk, elmeséli közben az életét, mesél a családjáról, miközben kimosom a fenekét, és akkor ez milyen jó neki is, meg nekem is, ha nem csak azt mondom, álljon arrébb, forduljon meg. Így lettem foglalkoztató. Munkaköröm szerint az idősek szabadidejének hasznos és tevékeny eltöltése volt a cél. Addig ez csak papíron létezett, a valóságban nem. Ott ilyen foglalkozású ember én voltam az első. Úgy öt év múlva rendeztek egy országos konferenciát, mert akkoriban kezdett jelentkezni az a probléma, hogy a lakosság igen nagy százaléka demenciával él, ki súlyosabbal, ki középsúlyossal. A speciális foglalkoztatást igénylő emberek létszáma növekedett, és ráirányult a figyelem. A konferencia előtt elmentem a Hárshegyre, a Memória klinikára, Tariska professzorhoz, akinek ez a specialitása, Alzheimer kórós és demenciával élő emberekre dolgoz ki egy bizonyos módszert, amelynek segítségével az életüket élhetővé lehet tenni. Elmentem hozzá, nem ő személyesen foglalkozott velem, de fogadott, mivel a speciális idősotthon, ahol dolgoztam, Alzheimer kóros és demenciával élő betegeket fogadott elsősorban. Egy-két módszert, memóriagyakorlatot meg tudtam tanulni, kaptam neveket, írásműveket, hogy mit érdemes elolvasni, azokat szorgosan elolvastam, megtanultam, teljesen autodidakta módon. Ebből kidolgoztam egy nagyon jó kis előadást, amiből egy filmecske is készült, sajnos már nincsen meg. Videoszalagra készült, kellett volna digitalizálni, a vágatlan anyag valahol Pécelen, egy szekrény mélyén hányódik… De ennek ma már semmilyen jelentősége nincsen, idejét múlt. Számomra a konferencián derült ki, hogy én dolgoztam ki elsőként a „Súlyos demenciával élő idősek foglalkoztatásának lehetőségei”-t, ez volt az előadásom címe is, ami országosan nagyon nagyot szólt! Ezek után az ország rengeteg pontjáról jöttek az Ady Endre utcai otthonba érdeklődni hozzám, hogy jó, most ők látták a filmet, hallották az előadást, vagy hallottak róla, hogy van ilyen, de látni szeretnék a gyakorlatban, konzultálni szeretnének velem. Ám miután hatalmas visszhangja lett és nagyon sokan kerestek, konfliktust teremtett, az igazgató meg az akkori főnővér nem örültek a sikeremnek, és végül is ők beszéltek az érdeklődőkkel, engem meg elküldtek hátra, hogy takarítsam ki a vécét. („Gyorsan menj, tedd rendbe a vécét, mert vendégek jöttek!” – egy Hamupipőke történet…) Aztán közben, akik láttak engem a konferencián, vagy a szaklapban, az újságcikkben lévő fotón, mondták, hogy ja, te vagy az? Akkor rájöttem, hogy a vendégek hozzám jöttek, csak most éppen mennek föl az igazgatónőhöz, de én most megyek a budiba egy vécékefével… Ilyen az élet! Ezt ott és akkor megtanultam. Mivel nekem ehhez nincs jogosítványom, nincs diplomám, nem vagyok pozícióban, akkor most így mehetek a vécébe egy kefével – és ennyi.

Akkor otthagytad őket.

Igen. A Jézus Szíve Társaságánál úgy kaptam állást, meg munkát, hogy nem is kerestek foglalkoztatót, mert hogy ez a poszt be volt töltve. De hogy én jelentkeztem, akinek az előadása azon a konferencián olyan nagyot szólt, egyből fölvettek, ma már tizennégy éve dolgozom ott. Ennyi hozadéka volt. A lényeg az, hogy beleestem ebbe, mint légy a tejbe, nem is gondoltam rá, teljesen véletlenül, és bebizonyosodott, hogy itt a helyem, itt tudok kiteljesedni. Nagyon sok mindent csináltam életemben, mindenben igyekeztem örömet találni, de itt, ezen a pályán, ami ugyan nehéz, itt tudok kiteljesedni és önmagam lenni, önmagamat adni, azt csinálni, ami érdekel. Amit még ráadásul szerintem nagyon jól is csinálok.

Röviden mondd el, kérlek, mi volt az előadásodban! Milyen lehetőségek merülnek fel a súlyos demenciával élő idősek foglalkoztatásával kapcsolatban?

Az a nagyon-nagyon kezdet. Azért, aminek nagyon örülök, és azt is véletlenül tudtam meg, hogy az előadásom (Fegyveres Emőke néven írta – a szerk.) ajánlott irodalomként szerepelt minden felsőfokú intézményben. Abban a kis dolgozatban leírtam például, hogy azért jó énekelni az idősekkel, mert amikor már a szavak elvesztették a jelentőségüket, már fogalmuk nincs, mit jelentenek a szavak, az már csak hang, meg érzelmek, de az énekekre emlékeznek, és ezért jó nagyon sokat énekelni velük. Ehhez jön a vallásgyakorlás itt a Jézus Szíve Társasága Idősek Otthonában.  Bármit kérdezel attól az idős embertől, aki gyerekkorában hittanra, templomba járt, nem fog adekvát választ adni, de az összes hozsannás éneket hiba nélkül elénekli. Ott minden hang, minden szó a helyén van, és ez örömet okoz neki is. Na most akkor elmegyek továbbképzésre, és hallgatom tanult ifjú kolléganőmet, elkezdi magyarázni, hogy hangképzéskor az ilyen üregben az olyan rezgés így és úgy csinál – ez mind igaz, csak semmi jelentősége. Mert nem ezért csináljuk.

Közbeszúrom, Lackfi János mondta egyszer, hogy az éneklés azért jó, mert mind a két agyfélteke együtt van. A rezgések ellazítják az embert, nem egyoldalúan az intellektust terheli meg.

Teljesen ösztönösen éreztem rá, hogy jó énekelni, mert az nekik örömet okoz. Nincsenek elveszve, nincsenek páni félelemben, „Úr Isten! Akarok valamit, de nem tudom, hogy mit!”

A szöveg is eszükbe jut?

Igen. A sztrókon átesetteket is lehet így, énekelve tanítani beszélni. Korábbról, az óvodás énekek, népdalok, a karácsonyi énekek is ilyenek, amiket a családdal énekeltünk. Valamiféle közösségi élmény, az előjel nem lényeg. Szóval a zene egészen máshová raktározódik el az emberben és egy nagyon komplex dolog…

Szóval ott ülsz Juliska néni mellett és falatonként eteted, mint a gyereket, közben mesél, mesélsz neki és együtt énekeltek! Hogy hívják a foglalkozásodat, mi vagy te ott, és mit takar a tevékenység?

Úgy fogalmazom meg, hogy a Jézus Szíve Társasága Idősek Otthonában én vagyok a mindenes. Annyira szerteágazó a munkám.

Hogy hívnak? Igazgatónő?

Dehogyis. Emőkének. Ha azt mondom, ami a papírjaimon van, én vagyok a mentálhigiénés csoportvezető, annak ellenére, hogy nem végeztem mentálhigiénés iskolát, mert az már egy másoddiploma lenne, első sincs, nemhogy másod. Így hívják ezt a pozíciót. Van mentálhigiénés csoport, áll hetes darab emberből, de hát kell küzdeni a takarítókkal, a konyhásokkal, a karbantartókkal, és kapcsolatot tartok a hozzátartozókkal is.

Elmondanád egy napodat? Van napi rutin?

Van, hogyne, óra percre pontosan megvan, hogy mit csinálok. Általában 3/4 8-kor kezdek, szétnézek az idősek között, hogy kivel mi van, megérték-e a reggelt, akit meg kell etetni, azt megetetem.

Miért nem az ápolónő etet?

Mert sok idős van és kevés a gondozónő. A 90 gondozottra öt nővér felügyel, ellátja a bent lakókat, és biztosítja a 24 órás felügyeletet.  Reggeli után következik a lelki táplálék, a kápolnát készítem föl. Az Adorémus füzetben már itthon megnézem, mi a napi evangélium, ki a napi szent. 9 órakor ige liturgia lesz, az Adorémusban a napi imádság benne van, át kell gondolni, mi legyen a hozzá tartozó ének. Reggeli után az időseket le kell kísérni a kápolnába, de közben, miután középvezető vagyok, 8:10-kor nekem már az irodában kell lenni a mindennapi meetingen, az összes csoportvezető az igazgatónővel megbeszéli az aznapi meg aheti felmerülő problémákat. A főnővér tájékoztat engem a lakók aktuális egészségi állapotáról, én tájékoztatom a főnővért, illetve az igazgatónőt az aktuális mentálhigiénés problémákról és arról, milyen programok várhatók aznap és a héten – heti két programot külsősökkel szervezek. Például jönnek zenekarok fellépni, gyerekek adnak zenés, verses műsort. Névnapi, születésnapi köszöntéseket rendezünk. Történelmi évfordulókhoz, ünnepekhez műsort állítok össze, például a You Tube-ról,  ügyelni kell rá, hogy sok színes kép, zene legyen benne, számukra befogadható legyen. Több eseményre, például a szüreti bálra zenészt és nyugdíjas klubosokat is meghívtam, Rákosligetről, Pécelről jöttek. Rengeteg munkával készülünk minden rendezvényre, mindenkit személyesen invitálunk ezekre az alkalmakra. A végén nagyon köszönik és hálásak érte. Ilyenkor van uzsonna is, szendvics, pogácsa, üdítő, alkalmanként bor.

A 8:10-es meeting után van a mise?

Liturgia, csak vasárnap van papunk. Az utóbbi két évben egy kis beosztottam, az Ancsi vezeti. Elvégezte a teológiát, erős affinitása van a vallásgyakorláshoz, a harmadik ok pedig az, hogy én már ennyi mindent nem győzök, hétvégenként nem akarok bejárni. Elmúltam 60 éves, helyet akarok adni a fiataloknak. Ő vezeti az éneket, felolvassa az olvasmányt, szent leckét, van liturgus, aki áldoztathat, ők is önkéntesek. Naponta lehet áldozni. Ez egy bő félórás, 40 perces program. Aki jár, nagyon lelkesen jön. Ezután, 10 órakor már a csoportfoglalkozáson vagyunk, rossz időben lent az alagsori ebédlőben, és ott sok mindenfélét csinálunk. Viszont nagyon nagy probléma, és soha nem fogom megoldani, hogy csak és kizárólag a nagyon súlyos demenciával élők jönnek le ezekre a csoportfoglalkozásokra, akinek igazán szüksége lenne rá, az nem jön, mert azt mondja, nem megyek a bolondok közé! Az otthon lakói élesen elhatárolódnak a szemmel láthatóan beteg emberektől, és helyszűke miatt nem tudom megoldani, hogy nekik, akik nem hajlandók a „bolondok” közé jönni, egy külön helyen tudjak biztosítani csoportfoglalkozást, mert mégiscsak egy légtérben vannak. Ezer kifogást találnak: megy a hasam, várom a gyerekemet, szaggat a térdem… van, aki meg is mondja konkrétan, hogy nem bírom elviselni a bolondokat.

Mit csináltok a súlyos demens betegekkel?

Aranyosak! Ők viszont, hála az égnek, foglalkoztathatóak, amit persze a másik csoport nem lát, és nem lát be. Nagyon szeretnek színes képes újságokat lapozgatni, az egy vizuális élmény, ha nem is értik, hogy mi van a képen. Aztán dobókockajátékot játszunk, mert a számmemória múlik el utoljára, meg a munkamemória. Dobunk két dobókockával és megszámoljuk hány a pötty, és az nyert, akinél több a pötty. Ezt különben a gyerekek is szeretik.

Mit kap, aki nyer?

Hurrá! Zsóka néni nyert!!! Örülünk. Aztán só-liszt gyurmával lehet gyurmázni, most a képes újság nézegetésnél azt csináltuk utoljára, hogy ki kellett tépni azt, amelyiken növény vagy állat volt látható. Kivagdostam és fölragasztottam egy nagy kartonra és lett belőle egy kollázs – ezt együtt csináltuk. (óvoda nagycsoportos feladat!) Lehet dominózni, Ki nevet a végén?-t játszani, de az már bonyolult, mert meg kell számolni, hány pötty van, melyik az én bábum, azzal lépni – az már sok. Viszont jól működik az egyszerűsített Scabre, betűkirakó játék, műanyag betűkből szavakat kell kirakni. Lehet, hogy csak a saját nevét rakja ki, meg hogy hol született, de meg kell keresni a betűket, és össze kell rakni, az is valami.

Ez van 10-11-ig. Aztán egy héten kétszer csoportos tornát tartok délelőtt, fél órát. Fejtetőtől a lábujjig egy speciális, gyógytornászok által előírt nyaktorna meg értorna, ülve. Énekelünk, zenélünk, kitaláltam, a csön-csön gyűrű alapján például, hogy spárgára egy karikát fűzök és akinél megállt a gyűrű, az mond egy éneket. Támadt egy olyan ötletem, vettem azt a nagyon széles gumiszalagot, körbeülünk, megfogjuk és ritmusos mondóka, ritmusos ének kíséretében azzal is lehet mozogni: an-tan-té- NUSZ, szó-raka-té-NUSZ – az utolsó szótagra fölemelik a kezüket. A gumiban az a jó, hogy aki nem akarja emelni a kezét, a másik fölhúzza, meg mi is beállunk és fölhúzzuk, így mindenki tornázik. Ringatóst is lehet játszani, ezzel van egy kis mozgás. Egy nagyon kedves hozzátartozó varrt egy színes ejtőernyőt, akkora, mint egy nagy asztal, középen van egy lyuk, teniszlabdákat teszünk bele, mozgatni kell a selyemkendőt és nem szabad, hogy kiessenek a teniszlabdák. Van kosárlabdázás is, úgy, hogy fogok egy szemetest, és akkor ezzel a teniszlabdával bele kéne találni…

½ 12-kor ebédelünk mi, azért, hogy 12-kor, amikor a lakók ebédelnek, tudjunk nekik az ebédeltetésben segíteni. Aki tud, lejön. 90-ből 18. Van, akit meg lehet bízni, hogy segítsen, irányítsa a lakókat. Fontos, hogy legyen egy kis háziasszonyi feladatuk, hiszen ők ott laknak. Figyelnünk kell rá, ki mire képes, alkalmas és mit csinálna szívesen, olyasmit, ami nem haladja meg a képességeit és örömet okoz neki, de ami a többiek érdekét se sérti. Át tud ez csúszni abba, hogy azt mondhatja valamelyikük, ő nekem ne dirigáljon. Óriási odafigyelést igényel, hogy eddig, de innen nem tovább. Nehezebb, mint egy gyerekközösségben, mert itt nem kialakulóban levő emberekkel vagy körülvéve, hanem már lezáródó életutakkal, és mindenkinek megvan a maga karaktere.

Ebéd után van egy rövid pihenő, délután kettőtől kezdjük ugyanezt elölről. 

De van, aki alszik délután, nem?

Föl kell kelni! Az éjszaka való alvásra, így is előfordul, hogy már vacsora után besuppannak a paplan alá, hat órakor, éjfélre kialusszák magukat és megy az éjszakai bolyongás – azt meg nem lehet. Legyenek aktívak minél tovább – az éjszakai pihenés sokkal jobb és kívánatos. Az idős korra sajnos az a jellemző, hogy végigszundikálják az egész napot és gyakorlatilag éjjel meg fönt vannak. A demenciának az is egy tünete, hogy felcserélik a napszakokat – és azt jó lenne nem hagyni. A nappali alvás egy felületes alvás, odamegyek és megsimogatom, azt mondom, tessék fölkelni, megyünk ide, vagy oda, nem olyan elgyötörten kél föl, mintha az éjszaka közepén ébreszteném föl.

Hála Istennek, van kertünk, oda is ki lehet menni, sétálni, leülni a padokra. Jó időben mindazok, amiket elmondtam, kint zajlanak a parkban, délelőtt is, délután is. Óriási, egy holdas a park, hatalmas fákkal. Ha nem is csináltunk az ég világon semmit, akkor is nagy élmény, hogy a szellő mozgatja a leveleket, süt a nap, arra szalad egy mókus, leszállt egy madár. A természettel nagyon eggyé lehet válni és szerintem ez a legtöbb, ami adható, akár idősnek, akár fiatalnak, ha megvan ez a nyugodtság, ez a békesség, amit ott abban a parkban, a természetben lehet megtalálni legjobban.

Elmenni, kimenni lehetséges?

Nem tudunk elmenni, nem járóképesek. Aki járóképes, ő meg szegény nem tudja, hogy hol van és merre. Ez az egyik. A másik, hogy nagyon kell figyelni arra, hogy a súlyos demenciával élőknek biztosítsuk a biztonságérzést. Ha én elviszem egy idegen helyre, akkor jön a rettegés. Neki az nem élmény, hogy kimegyünk a kapun kívül, az egy stressz, páni félelmet okozok vele, „Hol vagyok?! Mi történik?”

A gyógyszerosztás meg fürdetés benne van a napirendben?

Az gondozói feladat, az idősek napirendjében benne van.

Gyakran felmerül a hozzátartozókban a kérdés,  jól teszik-e hogy beadják az idős rokont vagy nem teszik jól?

Nagyon jól teszik, ha beadják a demens beteget. A lehető legjobb megoldás.

El lehet mondani, hogy minden öreg demens bizonyos fokig?

Bizonyos fokig, igen.

Hol a határ, mikor kell beadni valakit?

Amikor 24 órás felügyeletre szorul, azt már nem tudod megoldani otthon. Mert elbolyong, elmegy, és nem találod meg, mert nem eszik, mert tüzet rak a konvektorba… Amikor már önmagára veszélyes, ezt már nem lehet fölvállalni. Az otthonban 24 órás felügyelet van. Egy ápolónak az a feladata, hogy cirkál. Ráadásul van demens részleg. Ami egy kis rácsos kapucskával le van zárva, viszonylag belátható területen vannak még a szobák is. Nagyon kell figyelni, egyrészt, ha benézel, mindenkit látsz, másrészt nincsenek veszélyforrások. Nincs gáztűzhely, amit nyitva lehet hagyni, nincs gyufa, amit meg lehet gyújtani, nincs kés, nincs olló.

A hozzátartozónak óriási trauma, sokszor gondolják, „ellöktem magamtól anyámat!”

Pedig ez nem így van! Ezt kéne a társadalomban most már tudatosítani, mert ha az egyén, a gyerek, aki ugye már elmúlt 60 éves, de inkább 70 fele jár, ő maga is ilyen-olyan betegségekkel, problémákkal küzd, neki is van gyereke, unokája, azokra is kell figyelnie, még akkor pluszban ott van az állandó felügyeletre szoruló szüleje, ezt egyszerűen nem lehet bírni. És akkor ott van a környezet, a szomszédok, az ismerősök, a rokonok, akik megbélyegzik, szidják, hogy ellökted magadtól anyádat. Na de ők nincsenek vele! Mert amikor elmennek hozzájuk esetleg látogatóba egy ebédre, nagyon szépen eltársalog az idős, mintha kutya baja nem lenne. Na de, csak maradj vele ott két napot! Akkor majd rájössz, amikor az éjszaka közepén kirámolja a szekrényt, hogy az mit jelent, például. Vagy kisétál az ajtón és két napig nem találod. Ha bezárod, te vagy a gonosz, mert bezártad, ha nyitva hagyod az ajtót, a te hibád, nem vigyáztál rá. Mindenhogy te vagy a gonosz, aki vállalod az idős hozzátartozót. Ezen a szemléleten kéne változtatni, hogy tudják az emberek, hogy mit jelent az, hogy valaki súlyos demenciával él. De nem tudják.

Hogyan lehet felkészülni ezekre a pszichés terhekre, amik az újdonság erejével hathatnak mindenkire?

Fogalmam sincs.

Hiszen naponta érhetnek meglepetések, hogy hű, már ez is van, és ezt most komolyan kell venni vagy nem kell komolyan venni?

Azért mondom, hogy fogalmam sincs. Léteznek most már ezek az Alzheimer cafék, hála Istennek, ahol az akármilyen gondozásra szoruló idős emberek hozzátartozói ülnek össze szakemberekkel, és tőlük lehet kérdezni, hogy akkor mi van, meg ekkor mi van. Az Akácos udvarban volt, de megszűnt, anyagi okoknál fogva. Győrben biztosan van. Ez egy nagyon jó kezdeményezés, és jó volna, ha minél több ilyen lenne, és ha minél többen elmennének, mert az emberek többségére az jellemző, hogy homokba dugják a fejüket, és azt mondják, ez nincs is. Pedig van.

Egyszer azt mondtad, és ez nekem nagyon tetszett, hogy beadnak a hozzátartozók egy idős nénit az otthonba, és azt szeretnék, hogy két hét múlva érettségizzen le és menjen férjhez. Tehát a kívülállók azt hiszik, hogy ti mindent rendbe hoztok ilyen formában is.

Igen, ezt egy picit ironikusan fogalmaztam meg, de egyébként nagyon jól tükrözi a lényeget. Egy idősotthon nem kórház, az időskori demencia meg nem betegség. Most voltam egy kétnapos konferencián, nagyon tetszett, amit ott hallottam, hogy el kell gondolkodnia azon a szakembereknek, orvosoknak, pszichiátereknek, hogy ez is tulajdonképpen fogyatékosság és megvilágosodtam, tényleg! Mint ahogy valaki megvakul, megsüketül; láttunk kórbonctani képet, amelyen látni, hogy az agynak csak a fele van meg, a többi teljesen elsorvadt, akkor ez ugyanúgy fogyaték. És ha így nézzük, hogy fogyatékkal él valaki – ugye a vakot nem biztatjuk arra, hogy lásson, a süketet nem biztatjuk, hogy halljon, hanem elfogadjuk, hogy hát, szegény, süketnéma, hát szegény, vak, hát szegény, dementálódott: tehát ezt is így kéne nézni, mert ha innen nézzük, akkor egészen más.

Akkor talán nem borulunk ki, hogy az anyu már megint nem értette meg, amit mondtam, mert először jön egy ilyen düh, hogy miért nem érti?

Igen, igen.

Vagy esetleg az ő részéről is lehet egy tehetetlen düh, amikor sikertelenek a gyógymódok. Sokan vannak, akik szorgalmasan, minden panasszal elmennek orvoshoz és kezeltetik magukat, de talán nem az lesz az eredmény, amit vártak. Úgy vannak vele, hogy az orvostól kapnak valami gyógymódot és minden újra úgy lesz, mint 25 éves korukban.

Márpedig nem. Itt van az egyén felelőssége, a saját magunkkal szembeni felelősségünk, hogy próbáljunk meg már 40 éves korunk körül elgondolkodni azon, hogy meg fogunk öregedni.  Pedig mindenki hajt arra, hogy minél tovább fiatal maradjon, de 40 éves kor körül már eljön szerintem az az idő, amikor kell gondolni arra, hogy meg fogok öregedni. Az pedig ezzel és ezzel jár. És az elbutulással is járhat. Nem biztos, hogy kivétel vagy. Önmagamat kell felkészíteni erre, senki nem fog felkészíteni! Legyen már annyi eszem, ha sokáig élek, akkor megöregszem. Az idősekre meg jellemző, hogy azt hiszik, ha beveszek egy kék meg egy zöld pirulát, 30 éves leszek. Hát nem.

Az idősekre jellemző az is, hogy a múltban élnek, állandóan a múltról beszélnek és a fiatalkorukba vágynak vissza…

Nagyon gyakori eset az, hogy az otthonban összepakolja a kis holmicskáját és mondja, hogy megyek haza. Meg amikor jönnek a látogatók, és nekik is mondja, megyek haza. Haza is viszik, sőt, gyakorta ünnepi ebédekre, karácsonyra, születésnapra, aztán mesélik a hozzátartozók, amikor visszahozzák a szülőt, hogy hát ott is összepakolt és mondta, hogy megyek haza. Ez azért van, mert az otthon gyakorta azt a helyet jelenti, ahol a gyerekkorát, vagy a fiatal éveit töltötte és semmiképpen sem az a hely, ahol ő éppen aktuálisan tartózkodik. Az otthon már csak az ő gondolataiban létezik, és a valóságban nem létező hely, ahova ő haza szeretne menni.

A hozzátartozónak az is fájhat, amikor idős szülője nem ismeri meg…

Amikor nem ismeri föl a saját gyerekét, az azért van, mert ő saját magát huszon- harmincéves fiatalnak gondolja, a gyerekére meg úgy emlékszik, hogy egy 2-3 éves aranyos kisgyerek. Ezzel ellentétben ott áll egy ötven-hatvan év körüli ember, és nem ismeri meg. Ez ki? Hiszen ő egy 3 éves gyerekre emlékszik. Ez egészen biztos, hogy így van. Napi tapasztalatom, hogy az idős néni elindul, megkérdezem, hogy hova tetszik menni? Megyek a gyerekemért az óvodába – válaszolja. Ez a leggyakoribb válasz: Mennem kell a gyerekért az óvodába. Tehát ő egy óvodáskorú gyerekre emlékszik és persze, hogy nem tudja azonosítani, hogy ez a 60 év körüli ez az a gyerek… de nem lenne szabad ezt annyira tragikusan felfogni, mert akkor is tudja, hogy egy szeretett személy áll itt, nem tudom, ki ő, de szeretem és azt is érzem, hogy ő is szeret engem. Ez azért segít átlendíteni azon a problémán, hogy nem ismer meg az anyukám. Egy kicsit olyan ez, amikor a színházban elhúzzák a függönyt és van egy pár pillanat, amikor látja, ki van ott, megismeri a felnőtt gyereket és mondja, jaj, te vagy az, Katikám? De aztán megint jön a függöny, és már megint nem ismeri meg.

Nem muszáj neki mindig mondogatni, hogy de hiszen én vagyok, nem ismersz meg?

Nem, mert azzal csak megzavarjuk. Akkor se fogja tudni. Hiába mondom, hogy én vagyok a te lányod, ha egyszer neki egy 3 éves kislány van a képzeletében. Fölösleges, nincs értelme.

A katolikus vallás gyakorlása ebben az intézményben konkrétan, milyen lelki segítséget nyújt az öregeknek a pszichés egyensúlyhoz? Már volt szó arról, hogy a régi gyerekkori vallásos énekek nagyon jó hatással vannak rájuk. Gondolom, az elmúláshoz is ad egy kapaszkodót a vallásos hit vagy a hitnek nevezett szemlélet.

Hát ez nagyon érdekes, mert az a tapasztalatom, hogy akik vallásgyakorlónak mondják magukat, és egész életükben templomba jártak, gyóntak, áldoztak, amikor arra kerül a sor, hogy valóban el kell menni, rettenetesen ragaszkodnak a földi léthez és sokszor nagyon nagy a félelem bennük. Míg ezzel szemben, aki egy kicsit lazábban gyakorolta a vallását, nem ragaszkodik olyan erősen, könnyebben megy el. Ez nagyon érdekes, nem tudom, hogy mitől  és hogyan van, nagyon egyénfüggő. Erre konkrét válasz nincsen.

Hogyan kíséritek a folyamatot?

Ez megint csak egyéni. Van, aki szereti, ha fogom a kezét, van, aki egyedül akar lenni. Volt egy nagyon meghatározó élményem, a pálya elején történt. Egyágyas szobában feküdt a néni, aki már haldoklott, és népszerű volt a lakótársai körében, sokan szerették és bejártak hozzá, hogy vele legyenek, üljenek mellette, ámde ez őt zavarta. Megkért engem, hogy legyek szíves egy A4-es papírra nagy betűkkel kiírni, és ragasszam ki az ajtajára: „Ne zavarj, haldoklom.” Ezt ő teljesen tiszta tudattal kérte, merthogy őt már zavarta, hogy olyan sokan bejárnak és beszélnek hozzá, ő ezt nem igényelte. De volt olyan néni, aki majd’ eltörte az ujjaimat, szegény, olyan erővel kapaszkodott a kezembe és zokogva kérte, hogy imádkozzuk együtt a rózsafűzért, addig, amíg ő a Jóisten színe elé nem tud kerülni. És akkor este nyolcig ott ültem és mondtuk és mondtuk… akkor meg is halt. Általában szokták érezni, mikor jött el az idő, de nagyon változó. Arra kell figyelni, hogy maga a haldokló mit szeretne.

Fejezzük be egy vidámabb témával! Férjhez ment-e már az otthonban valaki?

Igen, igen! Én szerveztem az esküvőt. Szép volt, és még jegyes oktatás is volt előtte.

Hány évesen házasodtak össze?

Nyolcvan. Azután ott éltek boldogan egy kétágyas szobában, de nem, amíg meg nem haltak, hanem az anyagi helyzet változása miatt, a bácsi fiához költöztek mind a ketten. A történetről annyit, hogy a bácsi már gondoskodásra szorult és a néni nagyon jó el tudta látni. Mozgássérült volt, még amikor megnősült, akkor járókerettel lassan tudott járni, aztán egy-két év múlva ágyban fekvő lett, és egy fekvőnek ugye oda  kell adni a poharat, a kistányért, segíteni kell fölülni, lefeküdni – ezt a néni nagyon ügyesen csinálta.

Szerelem volt?

Végül is, igen, idős emberek között is van vonzalom, amit az Otthon támogat.

Azt hiszem, nagyon nagy szükség volna rá, hogy felvilágosító előadásokat, tartsatok hozzátartozóknak! Nagyon szívesen beszélgetnék veled klubokban, ha meghívnának – ahol a résztvevők kérdéseire válaszolnál, hogy egy kicsit közelebb kerüljünk a valósághoz és a lehetőségeinkhez.

Állok elébe, nagyon szívesen! Ahogy mondtam is, szerintem nagyon kevés szó esik arról, hogyan tudnánk méltósággal megöregedni, mi, mostani hatvanasok. Hogy el tudjuk fogadni. Erről kevés szó esik, de talán most már egyre több, mint egyéb más eddig háttérben lévő problémáról szintén. Annyira előtérben van az, hogy fiatal legyél, – de hogy hogyan öregedj? Azzal kéne többet foglalkoznunk, arról kellene sokkal többet tudnunk.

Köszönöm a beszélgetést!

(Emőkét kérdezte: Szepesi Dóra)