A gyerekek ki tudják magukból játszani a stresszt. Miért nem próbáljuk meg mi is? Ez jutott eszembe, amikor az orvosi rendelőben várakozás közben éppen azt olvastam a Melegszívű fegyelmezés, Kim John Payne frissen megjelent könyvében, hogy két kislányt rutinvizsgálatra orvoshoz vittek a szülők, és a rendelőben lévő hajszolt, ideges légkör mély benyomást tett a gyerekekre. Mert azóta naponta játszottak "rendelőset".
Egy hatalmas kartondobozban ülve eljátszották az adminisztrációt, táblázatokat rajzoltak és töltöttek ki gyöngybetűkkel. A szülőket hosszan várakoztatták a doboz oldalába vágott kisablaknál, miközben ők lázasan telefonálgattak a játék mobiljukkal, és néha ingerülten kiszóltak saját gyártmányú szemüvegük mögül, hogy "Igen? Tessék!" majd a szülő orra elé dugtak egy táblázatot, mondván: "Kérem, olvassa el és válaszoljon az ÖSSZES kérdésre!" Addig ismételték a jeleneteket, amíg ki nem játszották magukból a vizit összes megrázkódtatását... Felnevettem ezen a jóleső szinkronicitáson, mert körülöttünk is hasonló hajszoltság zajlott.
Arra gondoltam, milyen szerencsés az a felnőtt, aki legalább képes függetleníteni magát a napi stresszektől, és akár pillanatokra is, de visszahúzódhat személyisége biztonságot nyújtó légkörébe. Csak jót teszünk magunkkal, ha megtaláljuk ennek a módjait. A felnőttek "játéka" a sport és a művészetek, de bármilyen kikapcsolódás, ami a napi rutint kiegyensúlyozza, lerázza a stresszt és feltölt. Ismerek gyermekpszichológust, aki naponta fallabdázik: milyen igaza van, a pofonokat a falnak adja, és a fal adja a másikat! :) Tessék, válasszunk magunknak játékokat – legyen az akár fallabdázás vagy egy jó könyv!
Kommentek