Beszélgetés Martin Keizerrel az idősödésről, az időskorról

Több mint húsz éve él és tanít Magyarországon Martin Keizer, a Waldorf-körökből ismert holland művészeti terapeuta. Pályakezdőként kórházban ápolóként dolgozott Hollandiában, betegekkel, idősekkel és fiatalokkal is kapcsolatba került. Korábban egy idősotthon mentálhigiénés szakemberével készítettem interjút*, a visszajelzések sok kérdést felvetettek. Mivel az antropozófus művészeti terápia szemlélete szerint folyamatában és változásában tekinthetünk az életünkre, ezúttal egy kicsit más szempontból is megvilágítjuk az öregedés, az öregkor témáját.

- Te mikor érezted, hogy megcsapott az idősödés szele? Mikor vetted észre a változásokat?

- Huszonöt éves koromban. Elsősorban a kezemen vettem észre. Az a legfeltűnőbb, minden nap használod, különösen, mint ápoló, szinte állandóan láttam. Nekem száraz, vékony a bőröm, mindig egy kicsit egyébként is kell foglalkozni vele. Mivel folyamatosan a kezemmel dolgozom, festek, mindig látom a kezemet.

- Korunkban az vált hangsúlyossá, hogy hogyan maradhatunk fiatalok…

- A modern társadalomban nem nagyon különböztetjük meg a testünk minőségeit, általában nem kerül előtérbe, hogy tekinthetünk magunkra fizikális szempontból, vagy lelki és szellemi minőségben is. Testkultúrában élünk, fókuszálunk a testre, de az öregedést nem lehet kikerülni. Ha a testre összpontosítunk, az érzelmek is ehhez kötődnek és ezért nem marad fiatal a lélek se. A szellemi szempont, az még egy más téma: azt jelenti, mennyire vagyunk képesek nyitottan gondolni arra, hogy az élet előtt és után is van valami. Szerintem sokat segít, ha egy kicsit többnek gondoljuk az életet, mint csak az a 70-80 év. A modern társadalom látványosan a fiatalságot képviseli, a testi fiatalság, a szépség került előtérbe. De 28-35 éves kortól biztosan elkezdődik a leépítő folyamat, a test nem regenerálódik úgy, mint korábban, és nem lehet kikerülni, bárhogyan plasztikázunk, kozmetikázunk. Annak pedig megvan a veszélye. Csak a külső konzerválással nem maradunk lelkiekben nyitottak, progresszívek – mondhatni fiatalok.

- Az „életmód” is elsősorban a testtel foglalkozik – például a táplálkozás, a mozgásformák –, de sok esetben lehet szellemi kapcsolat is akár. Mi a véleményed erről?

- Igen, hát kapcsolat az mindig van, a kérdés az, mire fókuszálunk. Azt gondolom, hogy a testkultúrában az ápolás, a gondozás fontos marad az élet végéig, de fiatalodni nem lehet. Nagyon ügyesek a kozmetikában, a testátformálásban – ám létezik egy lelki téma is: amikor azt látom a tükörben, hogy nem öregszem, az vajon azt jelenti, hogy boldogabban élek? Az ember belsőleg is hordja a változásokat. Ha valaki, bár nem probléma nélkül él, de elégedett, és keresi a jövő kihívásait, fiatal marad. A kívülről talán nem látszó testi változásokat azért lehet érzékelni. Én a kezemen érzem, hogy nem annyira mozgékony már, mint 20 évvel ezelőtt, de ez kívülről nem látszik. Az öregség, vagy az idősödés nem betegség, az csak egy változás, amit át kell élnünk, és szerintem pont ez adja nekünk a lelki és szellemi fejlődés lehetőségét. Ha valaki nagyon idős korban csak a testi egészségével foglalkozik, és csak ebben látja élete értelmét, akkor igazán a szociális fejlődése, – tulajdonképpen, a lelki-szellemi fejlődése – nem kerül könnyen összhangba. Akkor az egy egó-erősítés, ami szociálisan, a társadalom felé se könnyen működik. Márpedig az, hogy az idősebb emberek hogyan terhelik a társadalmat, társadalmi szinten jelentkező nehézség; merthogy ápolni, gondozni kell őket, nem produktívak, nem adnak már a társadalomnak annyi mindent, mint azelőtt. Persze tudnak adni, de nem azt, amit az aktív, produktív fiatalság. Az idősebb ember nem kevésbé fontos, mint a fiatal, csak szűkebb területen, hiszen nem aktív.

- Nem aktív, sőt foglalkozni kell a fiatalabbaknak velük. Egyre jobban kitolódik az életkor. Régebben gyakrabban már a 70-es éveikben elmentek az emberek, most meg nagyon sok a kilencven éven felüli. Anyukám 90 éves, és jól van, persze segítjük, amiben szükséges, de ő is segít nekünk.

- Igen, ez fantasztikus! Veletek él, és ez nagyon fontos. Azért tud jól lenni. Rudolf Steiner szempontja szerint, amikor hosszú életet él egy ember, ő a saját test-lélek-szellem fejlődésében igazán a szellemi világgal foglalkozik, és az adja a fiatalabbaknak is a lehetőséget a szellemi világgal való foglalkozáshoz, az emberiség fejlődésének folyamatában.

- Még akkor is, ha egyébként nem kifejezetten szellemi dolgokkal foglalkozó lény?

- Igen, akkor is. Ahogy mondtam, 35 éves kortól a test a leépítő folyamatokban él, az energiák mégis működnek, látható, aktívabb vagy láthatatlan szellemi területeken. Kicsit szenved, – vagy nagyon –, hogy nem működik már úgy, ahogy régebben, függ a fiatalabbaktól, csak velük tud sétálni vagy kimenni a házból, satöbbi – de ez megtörténik bármilyen szellemi minőségben, tudatosan, tudat alatt. Ebben az a szép szellemi szempont, hogy tudat alatt az ő életkora, mint gesztus, mutatja, hogy mégis ellenáll a matéria rombolásának! Van benne valami, ami a matériának ellenáll, és az szellemi működést jelent. Nagyon szép gondolat! Különben éppen mostanában gondoltam először arra, hogy én is szeretnék 90 éves lenni!

- Igen? No, ennek örülök! Mik a terveid?

- Nagyon érdekes lenne, ha tudnék még adni valamit a társadalomnak. Dolgozni, az már nagyon nehéz lesz, de mégis, van egy alap tudatalatti foglalkozás, mert olyan testben élsz, ami ellenáll az egész materializmusnak, ahogy az előbb mondtam. Ez egy szép szellemi szempont, és ezért gondoltam rá, lehet, hogy mégis 90 vagy 100 éves akarok lenni!

- Igen, ez így nagyon szép! De vannak, akik már tényleg ápolásra szorulnak. Az az interjú, aminek alapján tovább indult a téma, egy idősotthonban dolgozó mentálhigiénés csoportvezetővel készült, és a cikkre nagyon sok hozzászólást kaptam. Valaki jellemzően azt írta, hogy amikor a szüleit ápolta, az orvosoktól minden gyakorlati segítséget megkapott a gyógykezelésekre vonatkozóan, de lelkiekben magára volt utalva. Hogyan is lehet felkészülni szerettünk fizikai, mentális leépülésére?

- Most foglalkoztam kisgyermekek esetében az ápolás, gondozás témakörével, 0-3 éves korig. Érdekes módon, bizonyos embereknél idősebb korban ez az igény visszajön. Nem mindenkit kell annyira ápolni, mint egy 0-3 éves gyereket, de bizonyos esetekben fontos például a pelenkázás, a fürdetés, az etetés. Amikor demens vagy alzheimer-kórban szenvedő időssel foglalkozunk, nem, mint társadalmi, felnőtt embert közelítjük meg őt, hanem mint szellemi lényt kell megközelítenünk. Mert annyira más világ az ő világuk, amibe belépsz! A mindennapi élet logikája ott nem működik. Gondolati logikák helyett lelki és szellemi logikákról lehet beszélni. A mondataikat – és nonverbális reakcióikat is –, át kell fordítani egy más szintre, ugyanúgy, mint a kisgyermekek esetében. Mondataik nem a realitáshoz kapcsolódnak, csak a realitásban tanult szavakat mondják, nekünk mögötte kell látnunk a jelentést. Például ha a gyerek dackorszakban „nem!”-et mond, az nagyon egyértelmű, mint szó, de a miértje nem az. Mit akar ezzel mondani? Egy megváltozott agyműködésű idősebb ember, például hihetetlen csúnyán is tud beszélni. Amennyire csúnyán beszélünk fiatalon, vagy felnőttkorban, az nem tűnik el, éppen hogy megmarad, mert mint a szokások általában, megmerevedik. A szóhasználat eszközként megmarad, de az, hogy miért és mit akar kifejezni, az nem ugyanaz, az szellemi. Tehát a csúnya szó csak eszköz, valamit ki akar vele fejezni, például, amikor valami nem megy, vagy nem úgy sikerül, ahogy szeretné, előjön egy-egy csúnya szó… Tapasztalunk ilyet a gyereknél is, az első 7 évben nem feltétlenül csúnyán akar beszélni, csak rögzíti, hogy amikor valamiben nehézségünk van, akkor ezt a szót használjuk. Csúnya beszédnek nevezünk, de igazán nem a tartalom a lényeg. Az alzheimeres vagy más betegségben élő idős gondolata már nem követhető logikusan, mert azokat a szavakat használja, amikre még emlékszik, amik szokássá váltak nála. Ezeket nem kell komolyan venni. Az intenzitást igen, és a szándékot, hogy mit akarnak ezzel mondani. A beszédfordulatokat nem felejtjük el, a berögzült szokásokkal együtt az étertestben ezek is megmaradnak. Nagyon kreatívnak kell lennünk, hogy megértsük, mit is akarnak közölni. Tehát amikor ilyen emberekkel foglalkozol, a saját gondolataid lényegtelenek. Az együttműködés során meg lehet tanulni, hogy nem az én szemszögemből kell nézni a dolgokat.

- Az együttérzés is nagyon fontos?

- Igen, és még egy dolog: az idősek ápolásában türelmesnek kell lenni, sokkal türelmesebbnek, mint a kisgyermekekkel. A kicsiknél, felnőttként a kibontakozás irányát érezzük, és az nagyon kedves, az időseknél pedig a visszahúzódás irányát érezzük, ami már nem annyira aranyos. A leépítő folyamatokat nem akarjuk, mert ellenérzésünk van ezekkel kapcsolatban. Mégis egy jövőképet kapunk, ami félelmetes és fáj, meg nehéz is elviselnie a mindennapi életben aktív embernek. Az idős emberrel való foglalkozás közben aztán lehet tanulni a türelmet, mert amikor pelenkázni kell vagy kimenni együtt a fürdőszobába, segíteni tusolni, és ugye az idős nagyon lassan mozog, mi meg sürgetjük, vagy csak várunk… Úgy gondolom, ezekhez a tevékenységekhez nem személyes hozzátartozó kell, az ápoló és a kliens viszonya már társadalmi téma. A hozzátartozó türelmetlen, mert az idős lassabban működik, hála Istennek – gondolom én –, mert 90 évesen már nem akarok futni az utcán, és sokat tervezgetni se akarok.

- Miért nem, vajon?

- Mert a lelassulás által az idős a saját minőségébe kerül. A gyorsaság azt jelenti, hogy mindig előttem van valami, amit el szeretnék érni. Csinálni, elérni valamit, amiben az eredményre fókuszálok. Azt gondolom, hogy idősebb korban nem az a lényeg, hogy én magam előtt látom a vágyott minőségeket, hanem ezeket már magamban látom, már bennem vannak. Azért nem kell gyorsan élni, vagy nagyon aktívan, nagyon nyitottan a világra, például, hogy mindent szeretnék tudni a külvilággal kapcsolatban. Ez a fajta befelé fordulás azt jelenti, hogy bent van már minden. Úgyis egyszer el kell hagyni ezt az egészet, ami körülöttünk van.

- Horváth Éva, a makrobiotikus szerzőtársam, barátnőm 70 évesen halt meg. Emlékszem, aktív együttműködésünk idején, sétáltunk Berlinben és néztük a kirakatokat, a gazdag árukínálatot. Gyakran mondta, „milyen jó, hogy nekem már erre sincs szükségem!” Máskor itthon sétáltunk a körúton és fel akart szállni egy megállóra a villamosra. Kérdeztem, miért nem megyünk gyalog? Ez igazán nem sok. Azt mondta, „azért, mert 65 éves vagyok, és már nem bírok annyit gyalogolni.” Nekem ez furcsa volt, akkor 47 évesen.

- Nem lehet általánosítani. Ő érezte, hogy nem esik már jól a gyaloglás. Érdekes, hogy még 5 évet élt utána. Szerintem – én ebben hiszek –, tudat alatt érezte, hogy már a vége felé jár. El tudom képzelni. Mert ha még 25 évet élt volna utána, akkor valóban furcsa lenne. Különben hamarabb is lehet érzékelni a fáradást, 65 év alatt is: sétálok, sétálok, mert az volt a tervem, és egyszerre csak fáradt vagyok… És akkor vagy erőszakkal tovább sétálok, vagy fölszállok a villamosra, mert két megálló miatt nem lényeges erőltetnem magam. De biztosan vannak olyanok, akik hosszú ideig, életük végéig próbálnak aktívak maradni, követik a világpolitika híreit, és sok-sok mindent akarnak még. Egyébként minden, amire éberek vagyunk, úgy gondoljuk, hogy kell, mert van még feladatunk vele. Most például, hogy mutattad azt a könyvajánlót, – Rudolf Steinertől az idősödésről egy könyv jelenik meg a Goetheanum Kiadónál –, gondoltam, nekem az a könyv kell, mert számomra feladat lehet, hogy ilyen könyveket olvassak. Nemcsak nekem kell, hanem azért, mert én tudom közvetíteni a magyar embereknek, hiszen nincs meg magyarul, és nem mindenki olvas németül. Ki tudja, ha már 60 fölött leszek, akkor idősebb emberekkel lesz kapcsolatom. Lehet, hogy nálam ez visszatérő feladat, mert 20-25 éves korom között idősekkel foglalkoztam? Izgalmas, és fontos, mert a könyvben vannak bizonyos gondolatok, amiket bár tudunk, de nem ilyen formában és kreatívan lehet közvetíteni.

- Steiner könyvében (az ismertető szerint) arról is ír, hogy a leépülési folyamatok végső konzekvenciája egy új fejlődési fázis kiindulópontjaként is felfogható. A holttestnek Steiner szerint nagy feladata van, „Az ember a teste által átadja a földnek a fermentumot (erjesztő anyagot), ami a további fejlődés élesztője, kelesztő anyaga lesz.” Ezt hogy kell érteni?

- Igen! Hihetetlen, nem? Hát az úgy van, hogy amikor az ember valóban tudatosabban akar idős lenni, akkor valóban méltón, bölcsen át tudja tenni életmóddal a testéről a hangsúlyt a lelki és szellemi oldalra, és ezáltal szellemivé változik a testünk. Amikor én a szellemi világgal sokat foglalkozom, az hat lelki és testi szinten is. Amikor egy hosszú élet során a bölcsességgel valóban tudunk foglalkozni, és nem kötjük össze túlzottan a matériával, a mindennapi kinti életben, akkor a testünk „áttetsző” lesz. Ez mindenképpen megtörténik, de ha tudatos is, akkor a halál után ebben az áttetsző holttestben rengeteg szellemi minőség lesz. Ezt adjuk vissza a földnek, és aztán majd a benne termett növényeket esszük újra. Ez egyfajta táplálkozás.

- Ó, ez nagyon érdekes! Mezei Klári néni is ezt mondja. (Dr. Mezei Ottóné, a hazai biodinamikus mezőgazdálkodás úttörője, antropozófus, aki magyarországi Waldorf-pedagógia újra alakulásában is tevékeny részt vállalt – a szerk. megj.,**) 88 éves, sajnos már csak fekszik az ágyban, de foglalkozik szellemi dolgokkal. Azt mondta, azért van még itt, mert a szellemi világgal kell foglalkoznia, és ő még ebben hasznosnak érzi magát.

- Igen, ez az! Ezért akarok idős lenni! Igazán ez a kereszténység lényege, krisztusi téma. A Golgotai misztérium szerint Krisztus vére a földbe került és abból még táplálkozunk a mai napig. Krisztus vére nem egy anyag, ami egyszerűen elfogyott, hanem egy éteri minőség, és ebben az értelemben még mindig esszük, isszuk őt. Ugyanaz, mint a holttest szellemi minősége. Amint egyre tudatosabb lesz az ember a szellemi világgal kapcsolatban, a holttestek is tisztábbak lesznek, és a föld ezáltal is tisztább lesz, amiből a következő generáció táplálkozik.

- Szeretném megkérdezni azt is, hogy segíthet-e a művészeti terápia az öregedéssel, elmúlással való szembesülésben? Mert tapasztalom, hogy sok mindenben segít.

- Az egészséges, higiéniás élet azt jelenti, hogy foglalkozom nem csak a jó dolgokkal, hanem a nehéz dolgokkal is. Bármivel. Lelki, testi, szellemi nehézségekkel, feladatokkal. És amikor tanul az ember, és persze tanulunk tudat alatt is, nem mindig vállaljuk direkt a nehéz tanulási folyamatokat, csak szembesülünk a nehézségekkel, amiket muszáj megoldani, de az még nem elég higiéniás. A terápia alapja az, amikor tudatosan kezeljük a nehézséget, akkor nem, mint probléma kerül előtérbe, hanem mint fejlődési lehetőség. A szellemtudomány szempontja szerint a nehézségek, a betegségek is csak lehetőségek a fejlődésre. Aki beteg lesz, változásra van szüksége, és az nem probléma, nem hiba, hanem elsősorban csak a fejlődés lehetősége. Társadalmi és egyéni szinten is nehezen vállaljuk ezt. Amikor életmóddá válik, hogy nemcsak fiatal akarok maradni, nemcsak kikerülöm a nehézségeket, hanem szembesülök velük, – nem kell keresni, úgyis jönnek, mindennap, minden találkozásban lehet nehézség is –, akkor kell keresni a megoldást. Amikor az ember ilyen szemlélettel él, a jóság, a boldogság a fejlődés eredménye lesz, nem pedig a cél. Nem a boldogságra, nem az egészségre fókuszálok, hanem arra, hogy hogyan tudok fejlődni, és ezáltal fejlődők, ezáltal leszek boldogabb.

- Tulajdonképpen hová is fejlődünk, és miért?

- Szerintem is alapvető, ha valóban megnézzük, mi az a fejlődés. Amit az előbb is mondtam, hogy nekem az egészségem csak azért fontos, hogy tudjak szociálisan működni, és ebben vannak fejlődési utak. Amikor nem én vagyok a cél, hanem körülöttem van a cél, akkor a fejlődés útján vagyok. Ha pedig arra gondolok, hogy most itt élek 70-80-90 évet és akkor jó élni, mert egyszerűen csak élünk, az nagyon depresszív tud lenni. Minek? Érted? Amikor már 50 körül, vagy fölötte érzi az ember, hogy nehezebben működik, a boldogság nem annyira természetes, küzdeni kell érte, és azért, hogy 70 éves legyek, minek az utolsó 20 év, ha csak szenvedek? Amikor fejlődésről van szó, akkor több életben gondolkodom: valahonnan jöttem, valahová megyek. A tegnap ugyanolyan fontos, mint a holnap, és mind a kettő ma van. Hogy tegnap honnan jöttem és holnap hova megyek az ugyanaz számomra, mint az életek: voltak már dolgaim élet előtt is, lesznek dolgaim élet után is. Ebben van lehetőség. A tegnap és holnap között van a mai témám, a mai feladatom, a miértem, ami nemcsak a máról szól, hanem a tegnaphoz képest van. Mi például azért ülünk és beszélgetünk itt most, mert ismertük egymást tegnap, és akkor holnap is talán, de a holnap valahova kerül. Tegnap még idea volt, ma már teszünk érte, beszélgetünk, diktafonra kerül, leírod, holnap mások is olvassák, lesz belőle a közösség felé egy mozdulat. És ez a pozitív, ez az élet fejlődésének a lehetősége. Amikor készültem erre a beszélgetésre, rájöttem, hogy mégis, lehet, hogy 90 éves akarok lenni! Tegnap még csak 70 elég lett volna. Pont az igazolja ezt a gondolatot, amit Mezei Kláriról mondtál, hogy van feladatod akkor is, amikor az ágyban fekszel, ami nem direkt, de mégis van. Visszatérve a fejlődéshez és a művészeti terápiához: amikor fejlődni akarunk, akkor fel tudjuk ismerni a fejlődés lehetőségét más emberekben is. A fejlődés lehetőségét megtapasztaljuk a művészeti alkotásban, minden feladatban, aktivitásban, gyakorlatban. Az alkotási folyamatokban – a művészeti terápia során konkrétan például a festésben, az anyagozásban –, ott vannak a fejlődési lehetőségek, mert kézbe vesszük azt, amit el akarunk érni. Konkrétan a kezünkkel tudunk változtatni saját magunk a rajzon, festményen, és amikor ez életmóddá alakul a mindennapi életünkben, ezzel vállaljuk a nehézségeket és el tudjuk fogadni másnak a nehézségeit, vagy az életfolyamat természetességét, és próbáljuk megérteni, miért kerülnek bizonyos idősebb emberek bizonyos állapotba – nos, ez egy nagy segítség! Ha könnyebben el tudjuk fogadni ezeket a változásokat, közben saját magunk idősebb korával foglalkozunk, mert idősek leszünk mi is. A nehézség úgyis természetes, tehát akkor tudjuk jobban kezelni azt, amit látunk és nem csak szentimentálisan, vagy túl érzékenyen nézünk egy emberre az állapota miatt. A nehézség nem mindig probléma kell hogy legyen. Lehet, hogy elfogadható. Mert ha csak sajnáljuk őt, nem tudunk valóban segíteni.

- Szóval jót teszünk magunkkal, ha az élet problémáit nem problémaként éljük át, hanem úgy tekintjük, mint fejlődési lehetőséget?

- Így van! Akkor az idősebb korunkban is ugyanígy fogjuk tudni szemlélni az életet és ugyanígy éljük meg mindazt a „problémát”, amit elénk hoz az élet. Nem könnyű, hiszen idősebb korban sok mindenről le kell mondani, de amikor próbáljuk elfogadni, ami jön, rendben lesz. Amikor pedig az idős úgy érzi, hogy ő rendben van, több lehetősége nyílik az ápolónak is: ebben a minőségben élni egy idősebb emberrel, azt jelenti, hogy ez az idősebb ember valóban azzal tud foglalkozni, ami az életkorának a lényege, vagyis a szellemi világ minőségét ápolja, gondozza – még itt a földi világban. Ehhez szükséges az ápolásuk, ami nem csak pelenkázás és fürdetés, – ez mondjuk alap –, de emellett gondoskodni kell arról is, hogy megteremtsük körülötte a megfelelő szellemi világot, amiből táplálkozni tud és aztán vissza is tud adni ebből a minőségből. Ez, mint munka, társadalmi kérdés, felfogás kérdése, hogy ne csak azért menjen ápolónak valaki, mert meg kell élnie valamiből, fontos volna, hogy munkájának ezt a minőségét is átérezze. Bizonyos szinten önnevelési téma; a nevelés, ápolás, gondozás összefüggő témák, tevékenységek. A szemléletesség kedvéért világítsuk meg egy példával: ha növényeket, virágokat nevelsz, nem elég csak locsolni őket, az sem mindegy, hogy mikor mennyi vizet, mennyi fényt kapnak, napra vagy árnyékba kerülnek. Az is fontos, hogy mekkora figyelemmel, ráérzéssel foglalkozunk velük. Én azt tapasztaltam, amikor valóban el tudjuk engedni az előítéleteket, például, hogy az idős embert csak sajnálni kell, meglátjuk az idősebb kor munkáját, mint szellemi munkát, akkor fantasztikusan lehet velük lenni, abból nagyon sokat lehet tanulni. Az indián kultúrában és még számos kultúrában, az idősek méltósággal éltek a bölcsességükben.

- Mit értsünk bölcsességen?

- A bölcsesség azt jelenti, hogy a gondolat vagy szellemi által foglalkozunk azzal, ami nekünk fontos. Ez az állapot azonban nem jöhet létre fájdalom és munka nélkül. Azt gondolom, hogy ha az ember az életfolyamatában a fejlődési folyamatot a fájdalommal együtt fogadja el, akkor idősebb emberként is könnyebben tudja majd a nehézségeket elfogadni – mert nehézség az lesz –, és az ápoló is jobban el tudja fogadni az idősebb kor érzékenységét, lassúságát. Amikor ez társadalmi szinten is megvalósul, valóban jó körülményeket tudunk teremteni az időseknek, hogy ők – tudatosan vagy kevésbé tudatosan – tudjanak a feladatukkal foglalkozni. Ezáltal teremtjük, készítjük elő a Földnek és a következő generációknak a valódi fejlődési utat. A nehézségekre a saját életében mindenkinek kell gondolnia. Nem kell túl hamar belépni, de azért azt gondolom, hogy a fiataloknak, gimnazistakorúaknak, fontos lenne e téren a tapasztalatszerzés. Szociális munkásként ápoljanak legalább rövid ideig egy idős, vagy ápolásra szoruló embert. Így megtapasztalhatják, hogy nem csak az egészségesek világában élünk. Amikor egészségesek vagyunk, tudat alatt arra gondolunk, hogy ez a végtelenségig tart. Ha valaki idősekkel vagy betegekkel foglalkozik, láthatja, hogy a test nem működik annyira, de azt is tapasztalja, hogy mi működik még mellette.

- Személyes témával fejezném be az interjút. Akik ismerünk téged, nem gondolnánk, hogy nemrég volt az 59. születésnapod. Hogy érzed magad?

- Miért nem érzem 59 évesnek magam? Pedig a testem az. Azt a csodát érzem, hogy a testem lefelé halad, de a lelkem nem. Ha a lelkem összekötöm a testemmel, akkor nagyon szomorú leszek, hogy már nem tudok 10 órát biciklizni vagy hegyet mászni, mint régebben. A lelki működést el lehet különíteni, a boldogságom nem csak a testtől függ. És még a szellem felé is mehetünk: hogy milyen fantasztikus témák, feladatok jönnek a környezetemből, vagy a fiataloktól, akkor nem a testhez kötöm magam. Ezért úgy gondolom, hogy később is, amikor a testem már sokkal kevesebbet fog bírni, én még lelkileg és szellemileg sokat fogok bírni. Itt van a Klári néni munkájának a jelentősége, mert munkának nevezhetjük: felelősség a világ, és a Föld felé – és ez fantasztikus! Csak akkor lehetséges ez, ha az életfolyamatban nem minden boldogságot, jóságot a fizikális aktivitáshoz kötünk. Ezt a gondolatot kell átadni a fiataloknak, és ebben kell megpróbálni segíteni őket, tapasztalják meg, hogy nemcsak testi minőségben élnek. A művészeti terápia ebben tud segíteni, az alkotási folyamatokban megtapasztaljuk, hogy el lehet fogadni, ami lesz, és nem föltétlenül az lesz, amit előre elképzelek. Az idősgondozásra visszatérve: ez egy önnevelési téma is, mint igazán minden téma, de érzékeny. Úgy kell rátekinteni, identifikálni, hogy amikor én ápolok egy idősebb embert, látnom kell, hogy velem is ez lesz, nem lehet kikerülni. Most őt kell segíteni, de majd egyszer engem is kell. Ezt igazán megérteni nagyon komoly belső munka. Ettől más lesz a hozzáállás, nagyobb tiszteletet kap az ápolás. Az a fontos, hogy ne egy külön téma legyen, hanem az összefüggéseket is lássuk.

(kérdezett: Szepesi Dóra)

*”Ha sokáig élünk, megöregszünk” Interjú Fóti Emőkével, a Jézus Szíve Társasága Péceli Idős Otthonának mentálhigiénés csoportvezetőjével
https://makronauta.blog.hu/2019/02/12/februar_12-i_cikk

Egy önkéntes gondolatai:
https://makronauta.blog.hu/2019/02/19/februar_19-i_cikk

** Interjúnknak szomorú aktualitást ad, hogy Klári néni, Dr. Mezei Ottóné október 9-én csendesen eltávozott. Immár a szellemi világból segíti tanítványait, szeretteit. Nyugodjék békében!

Az illusztrációk reprodukciók:
Kezek, Marc Chagall keze, Georgia O'Keeffe fiatalkori és időskori képe

Korábbi interjúk Martinnal a blogon:
https://makronauta.blog.hu/2017/11/28/igy_nez_ki_igy_van_illusztraciok_a_gyerekkonyvekben
https://makronauta.blog.hu/2012/07/19/csodalkozz_s_a_lelked_felroppen_akar_egy_angyal
https://makronauta.blog.hu/2012/05/27/a_szellem_unnepe_punkosd
https://makronauta.blog.hu/2012/12/19/az_angyal_megmutatja_magat_mindenkinek_maskepp_reagal