„Csak ámulok, hogy elmúlok”

József Attila

 „vagy vedd példának a piciny füszálat:

miért nő a fű, ha úgyis elszárad?

miért szárad el, hogyha újra nő?”

Babits Mihály

Az ész megáll ezektől a kérdésektől! Gondolom, nem vagyok egyedül ezzel a véleményemmel. Tanulmányozzunk vallásokat, tudományokat, művészeteket, a kérdések kérdésébe újra és újra beleütközünk: hogyhogy meghalunk? Miért? Hogyan? Kapjunk akár racionális, akár spirituális megközelítéseket, józan ésszel szinte lehetetlenség belegondolni. Úgy vagyok vele, hogy húsvét táján még súlyosabbnak érzem ezt a súlyt. Húsvét a keresztény hagyományban a Megváltó Krisztus kereszthalálának és feltámadásának ünnepe, a természet újjászületésével egy időben ünnepeljük. Ami ezzel kapcsolatban érzelmeinkben, a lelkünk mélyén lejátszódik, az a természetben látható formában történik meg. A kertészek jól tudják, hogy tavasszal megéled a föld és az elhalt hulladékokon sarjadni kezd az új élet. A mag szétrohad, hogy új növény lehessen. Ez a legnagyobb változás az év körforgásában: A szunnyadó anyag aktív lesz és új életre kel. Nem lehet véletlen, hogy kikeletnek hívják ezt a csodás időszakot! De azt is érezhetjük, hogy amennyire szép, annyira küzdelmes! Hát nem fájdalmas a semmi kis magból egyszerre itt teremni, aztán az életciklus végén ismét belesimulni az anyaföldbe?  

Van, lehetséges 

Mit ad Isten? Éppen húsvét előtt került a kezembe a Mesék életről, halálról és újjászületésről című mesegyűjtemény. Olyan népmeséket találtam benne, amelyek hamuban sült pogácsaként az élet-halál-újjászületés témakörében szolgálnak útravalóul. Minden nép hagyományában, mese és mondakincsében a legtitokzatosabbak a teremtésmítoszok, azok a szövegek, amik az emberiség születéséről mesélnek, meg arról, hogy mi van a születés előtt és mi van a halál után. A kettőt tekinthetjük ugyanannak a térnek, ahonnan jövünk, és ahová visszatérünk. A materialisták ezt nem bonyolítják ennyire. De mennyire jólesik bonyolítani! Azt hiszem, a „vanság” világánál tágasabb a „lehetségesség” világa, ezért ez utóbbiban sokkal szívesebben lubickolunk. (Az külön tetszik, hogy a lehetségesben még az is benne van, hogy nincs így:)!) A mesékben a különböző fordulatok után minden a helyére kerül, beáll egy bizonyos egyensúly. Az se riaszt minket, hogy olyan sok horrorisztikus kalandba keverednek a hősök, mert a végére tündéri vagy boszorkányos segítséggel „rém” egyszerűen rendeződik minden. Rájöttem arra is, hogy  a mese emberi szempontból nézi az élet dolgait, nem pedig szellemi sugallatokat közvetít, mint a szent iratok. Az emberi szempont úgy tűnik, valami totális egyenlőségi alapon áll, egyszerűen azon okból, hogy mindannyian meghalunk. A mese testesebb, emberi útravaló, mint az a bizonyos hamuban sült pogácsa. A szent szövegeket pedig inkább mannának vagy nektárnak tekinteném, ami nagyon fontos és szükséges is, a továbbiakban most mégis a mesékről mesélek. Kalauzom ehhez Boldizsár Ildikó mesekutató és meseterapeuta, aki az említett köteten kívül több tematikus mesegyűjteményt állított össze, (Mesék nőkről – férfiaknak, Mesék férfiakról – nőknek, Mesék anyákról, Mesék apákról, Mesék testvérekről, Életfordulók meséi).

Egyszer volt, hol nem volt

Számtalanszor hallottuk gyermekkorunkban a mesekezdő formulát: „Egyszer volt, hol nem volt...” Vajon belegondoltunk-e valaha, mit jelent egyszer lenni, másszor meg nem? Boldizsár Ildikó felhívja figyelmünket, hogy a réges-régi időkből származó teremtésmítoszok, élet-és haláltörténetek többek között azért őrződtek meg számunkra, hogy felelősséggel lássuk s éljük mindennapjainkat, és újra meg újra szembenézzünk az élet végességével, közben tudatára ébredjünk teremtő erőnknek. Az ember teremtő erejének tudatában formálni és alakítani tudja azt a világot, amelyben él, legyen ez a világ benne vagy rajta kívül. A klasszikus népmesék az ősi tudatban gyökereznek. Az archaikus tudat számára pedig élet és halál dialektikusan összefügg, a halál összekapcsolódik a létezés utáni léttel. Megállapítja, hogy a tündérmese ezzel szoros összefüggésben dolgozta ki a maga halálellenes alternatíváit. „Az egyik az újjászületés, a másik a reinkarnáció mesei formája: a természeti képződményben való továbbélés, a harmadik pedig a halhatatlanság. A hős nemcsak feltámadhat, hanem állat vagy különleges növény formájában tovább élhet. A magyar népmesék életről és halálról szóló tanításai megegyeznek az egyetemes szellemi tanítások tételeivel, azaz bekapcsolják a magyar népmeséket egy olyan gondolkodási rendszerbe, amely univerzális igazságaival igyekszik érthetőbbé és élhetőbbé tenni az ember számára a létezést.” A különböző népek hagyományaiban nincs két egyforma teremtéstörténet. Viszont, a teremtés módját illetően a történetek nagyon hasonlítanak egymáshoz: „A világ vagy a határtalan semmiből, káoszból, ködből, sötétségből fejlődött ki lassan, fokozatosan, vagy egy demiurgosz („titokzatos világszellem”) működésének – csettintésének, tapsának, intésének stb. – köszönhetően lett a semmiből „valami”. Az élet vizéről szóló mesékből kiderül, sem élni, sem meghalni nem könnyű. „Az a hős, aki az élet vizéért indul, paradox módon a halálba indul, és csak a holtak birodalmának megismerése után juthat hozzá az örök ifjúság vizéhez.”

Az élet vize

A poklok poklából visszatérve azonban már nincs előtte akadály, mágikus fegyverzettsége teszi bátorrá, attól lesz hős, hogy birtokolja az élet vizét, ami nem más, mint saját teremtő ereje. „A mese lehetővé teszi az ember számára, ha csak átmenetileg is, hogy győzelmet arathasson a halál felett. A tündérmesék nagy részében a halál nem az élet ellentéte és nem a vége, hanem folytatása, még inkább az ellentétek egybeesése. A mese egyrészt egybemossa az élet és a halál határait azáltal, hogy a halottak és az élők egyszerre lehetnek jelen a földön és a szellemek világában, másrészt nagyon is konkrét formában szerepelteti a megszemélyesített Halált. A hős találkozhat vele, beszélhet, alkudozhat vele, megismerheti és legyőzheti a halálfélelmet. A mese nem tartja véglegesnek, visszavonhatatlannak a halált, épp ezért általában sem megrendítőnek, sem borzalmasnak nem ábrázolja, inkább fenyegető veszélyként kezeli, és felszínre hozza, sőt néven nevezi a halállal kapcsolatos félelmeket, szorongásokat. A túlvilágjáró és újjászülető hősök is olyan tudás birtokosai, amelyet csak a „pokolra ment dudások” ismerhetnek. Folyók, hidak, tengerek, csónakok, fák, barlangok, szakadékok, démonok és kapuőrök – íme a holtak birodalmának rendkívül gazdag és komplex leírása. Az alvilágban éppúgy süt a Nap, mint a Földön, s a tárgyak is épp olyanok.” – írja, majd idéz egy meséből, amiben a túlvilágra vitt három királykisasszony megszabadításához le kell ereszkedni a föld köldökén. Milyen érdekes, mintha konkrét helyszínek lennének ezek! Az élet vizét a főhős a magyar népmesében Tündér Ilona hálószobájában találja meg. Azt már képzeljük el, hogy odáig is rettentő viszontagságos úton jut el, de hogy mi van a szobában, – mielőtt bármit gondolnánk erről, ideírom a meséből: „Az ő ágya nincs sem égen, sem földön, ég s föld között lebeg. Viráglajtorja van hozzá támasztva, azon kell felmenni. Az ágy fölött van egy aranypintyőke kalitkában, annak a száját be kell kötni egy arany hajszállal, hogy föl ne ébressze Tündér Ilonát. A szobának a két sarkában van két forrás, az egyikben a halál vize, a másikban az örök ifjúság vize buzog...”

Belesimulni a Mindenségbe

Az tetszik még a mesékben, hogy valamennyien egyenlő eséllyel indulunk: nincs megkülönböztetés, kirekesztés és hasonlók, hiszen valamennyien halandók vagyunk. Tetszik hogy nagyon hasonlóak a mesék, mindegy, hogy milyen nemzettől származik: lehet brazil, magyar, szlovák, afrikai, lett, német, szamojéd, indián, breton vagy tadzsik… A szintén nagyon figyelemre méltó Életfordulók meséi című kötetben korábban azt olvastam, hogy a mesék az egyik életszakaszból a másikba való átlépésben is segítik az olvasót. Nemcsak az átlépés módját mutatják meg, hanem azt is, hogy az archaikus ember hogyan próbálta a lehető legjobban kiaknázni és működtetni az egyes életszakaszok adta lehetőségeket. A mesehősök egész életükben készülnek a halálra, ezért nem az öregek kiváltsága ez. Az öregkorral kapcsolatos mesék azt hangsúlyozzák, hogy a hősök a külső és belső idejük múlásával egyre könnyebben rakják le terheiket és simulnak bele a Mindenségbe. Szót értenek már mindennel és mindenkivel…

Mi járatban vagyunk?

Boldizsár Ildikó egy interjúban elmondta nekem, hogy mindennap olvas mesét, és ez olyasmi, mint valami gyógyszer vagy egy kis meditáció. Így utólag megértem a nagymamámat is, miért szeretett nekünk annyira mesélni, és miért olvasgatta idős korában is oly nagy élvezettel a mesekönyveket. Így vagyok ezzel magam is! Végül hadd osszam meg a mesekutató gondolatát, amelyet az Életfordulók meséi válogatása kapcsán írt: „Ahány élet, annyi mese. Reményeim szerint ez az út bebizonyította, hogy életünk nem magától értetődően halad egyik ponttól a másikig, hanem minden pillanatban – akár tudatosan, akár nem – mi választjuk meg az irányát és a minőségét. A legfontosabb – halálunkat is meghatározó – döntést arról hozzuk, hogy mennyi fényt engedünk önmagunkba. A mesehősök között voltak olyanok, akik a sötétséget választották, s olyanok is, akik legyőzték azt. Az emberi méltóság csak az értelem világosságában tud kiteljesedni, de – miként a mesékből is láthattuk – mindig újabb és újabb próbák elé kerülünk. Megingathatatlanul és szilárdan kell hinnünk, hogy nem kényszerből születtünk erre a világra, hanem tudjuk, „mi járatban vagyunk”.

Nos, ha pontos választ nem is kaptunk a cikkünk elején feltett miért és hogyan kérdésre – remélem, legalább egy fűszálnyival közelebb kerültünk hozzá.

(Szepesi Dóra cikke megjelent a Napi Elemózsia áprilisi számában)