„Csodára nem kell várni, lehet teremteni is!”
(Dicsőfi Endre)
Iker pólyás babákat szerettem volna karácsonyra. A nyitott ajtón át a vacsoraasztaltól beláttam a sötét szobába, a fa alá. Ott vannak! – nyugtáztam jóleső érzéssel. Ám amikor kigyúltak a fények, csalódnom kellett. Mert amit én babafejeknek néztem, az két mandarin volt...
Bár ikerbabákat sose kaptam, sok minden kárpótolt a veszteségért. Mindannyian emlékszünk történetekre, szívet melengető hatásuk nem múlik. Családi anekdoták keringenek szemfüles kisgyerekekről, akik idő előtt felfedeznek ajándékot a szekrényben, aranyszálat az előszobában. De régen volt, amikor Kati véletlenül meglátta a szobában felállított csupasz fenyőfát! Anyukája, hogy legyen ideje díszíteni, így oldotta meg a helyzetet: “Látod, a Jézuska üresen hozta a fát... Menjetek és imádkozzatok, hátha estére mégis lesz valami!” A kislány áhitatosan járta be apjával a városka összes templomát, és láss csudát, mire hazaértek, kérésük meghallgattatott!
A hiteles felnőttek felelőssége
Történetek huzatos folyosókról, lengő függönyökről, papírzizegésről, az ablakba tett levél hirtelen eltűnéséről. És a történeteket kísérő érzések, a “szent borzalom”, a várakozás tágas dimenziója, amikor nagyobb levegőt vehetünk és a fagyok ellenére forró a szívünk. Honnan ez az emelkedettség, és miért keressük, miért vágyunk rá mindig újra – jobban, mint bármire? Gyanítom, nem is adhatunk a gyerekeknek drágább ajándékot, mint hogy kinyitjuk lelküket (és nem zárjuk be) a csodára, a titokra, a dolgok mögött rejlő tartalékokra, ha segítségükre vagyunk az “abszolút” iránti érzékük felnevelésében.
Ideális körülmények között a gyermek a családi intimitásban részt vesz titokban, csodában, örömben. A hatás közvetett, személyes. A kicsinek elég, ha hiteles felnőtteket lát maga körül, akik derűs komolysággal viseltetnek az élet dolgaival kapcsolatban, és egyszerűen csak élik az olyan magasztos kifejezések mögötti tartalmat, mint összetartozás, bizalom, részvét, megbocsátás, megújulás, szeretet, hála, öröm, tisztaság és fenség.
Mi Atyánk
Kora gyermekkorunkban valamennyien átéljük az “ősbizalom” korlátlan odaadásának időszakát. A későbbiekben a világhoz fűződő effajta viszonyunk csak tudatos, hittel átitatott odaadásként léphet fel újra, vagy akkor, ha képesek vagyunk magunkat teljes szívvel átadni valaminek. Minél több olyan benyomás éri a cseperedő gyermeket, amely nem rendíti meg ősi bizalmát, annál jobban erősítjük benne a léleknemesítő értékeket és tapasztalatokat. Sokan állítják, hogy a kicsi gyermek eredendően vallásos, és tanulhatunk tőle. Számtalanszor feltűnik a kisgyerekek különösen vonzó tekintete, ami azt sejteti, hogy életünk lényege túlmutat a hétköznapokon. Az anya, apa és gyermek közösségében – legmagasztosabb jelentésben – a szentháromság ideája tükröződik.
A család voltaképpen a világ teremtő fejlődésének mintaképe. Azt sugallja, hogy égi Atyánk a földi élet idejére apánkra és anyánkra bízott minket. Manapság sokaknak az a véleménye, hogy a gyereket távol kell tartani a vallásos neveléstől, mert azzal csak manipuláljuk őt, és korlátozzuk szabadságában. Azonban éppen akkor korlátozzuk szabadságát, ha gyerekkorban nem élheti át a tisztelet, odaadás és alázat érzését. Nem is tudja, hogy lényeges emberi erői hiányoznak, és későbbi életében elhatalmasodhat rajta az idealizmus hiányának keserű érzése. Akinek sikerül dogmáktól mentesen önálló viszonyba kerülni a vallásos hagyományokkal, az mindig új ösztönző erőket meríthet belőlük, és az utána jövő generációk is biztonságot, nyugalmat kapnak tőle, ha egyszerűen csak hagyja, hogy életében osztozzanak.
Jöjjön el
“Amikor édesanyám az ágyamhoz jött, hogy jó éjszakát kívánjon – emlékezik egy idős hölgy –, akkor felültem és karomat a nyaka köré fontam. Még alig tudtam beszélni, amikor már vele együtt mondtam az esti imát. Fejemet a vállára hajtva ismételtem azokat a szavakat, amelyeket ő komolyan és lassan tagolt, a másik szobából beszűrődő fénytől félhomályos hálószobában. “Miatyánk,... ki vagy a mennyekben... szenteltessék meg a Te neved... Jöjjön el a Te Országod...” Én elferdítettem a szavakat, melyeket nem értettem, mégis, ebben a mormogásban valami átterjedt rám édesanyámtól. A legfontosabbat, amit ma hiszek, ott kaptam a félhomályban, ahol a legnagyobb szeretet volt jelen.”
“Hat-hét éves lehettem, meséli egy felnőtt férfi, amikor először sejtettem meg Isten titkát. Néha elkísértem nagyanyámat a templomba, és ott a csendben úgy tűnt nekem, hogy egy csodálatos, de teljesen ismeretlen világba hatolok. Az oltár fényei, a templom félhomálya egy egészen közeli valóságot sejtettek meg velem.” Egy másik emlék: “Engem sosem tanítottak imádkozni, nekem gyerekkoromban sohasem meséltek Istenről vagy Jézusról, de mindennap láttam nagyanyámat, amint imához készült – egy könyvvel a kezében. És akkor mély tiszteletet éreztem.”
Minden kedves Olvasónknak szép karácsonyt és boldog újévet kívánunk!
(Ez az írás tíz évvel ezelőtt megjelent az Ideál magazinban, de még mindig érvényesnek érzem, hadd olvassa, aki még nem olvasta.)
Kommentek