Jorge Bucay: A könnyek útja

Az egyik hamis mítosz, amelyet neveltetésünk során megtanulunk, hogy nem vagyunk felkészülve a fájdalom és a veszteség elviselésére. Útravaló, tanácsadó, kalauz, vigasz. Mindez eszembe jutott, amikorJorge Bucay legújabb magyarul megjelenő könyvét olvastam.

A könnyek útjának azzal az elkerülhetetlen meggyőződéssel vágunk neki, hogy nem fogjuk elviselni. Ehhez az útszakaszhoz érve valamennyien úgy érezzük, hogy elviselhetetlen. Azonban nem mi tehetünk róla; belénk nevelték, hogy nem tűrjük a fájdalmat, hogy nem tudjuk túltenni magunkat a szeretteink elvesztésén, hogy belehalunk, ha a szerelmünk elhagy, hogy a bánat ártalmas és pusztító. Pedig – mint minden más tanult hiedelem – ez is veszélyes társ és félelmetes ellenség. Tudatosítanunk kell a berögzüléseket. A folyamat gyermekkorban kezdődik. Az újszülött nem tud meglenni az anyja nélkül, az apa, a körülötte lévő családtagok is fontossá válnak. Majd bővül a kör, óvodai, iskolai társak, barátok, nevelők mind nélkülözhetetlenek lesznek számunkra.

Önmagam nélkül

A szerzőtől megszokott feloldó humor e könnyes témakörben sem marad el. Amikor azt írja: „Egész idő alatt tudtam, ki mindenki nélkül nem tudnék élni, de harmincéves koromig nem jöttem rá, hogy elsősorban önmagam nélkül nincs tovább élet. Érdekes volt belátni, hogy valóban nehéz lenne élni számos dolog és ember nélkül, de az új felfedezésen ez mit sem változtatott. Lehetetlen lenne önmagam nélkül élni.” Mennyire igaz! Alig-alig gondolunk erre. A dolgok megváltozhatnak, a helyzetek az ellenkezőjükre fordulhatnak, de mi maradunk. Nincs mese, meg kell tanulnunk elviselni a veszteségeket. Természetesen nem mindegy, hogy valaki elmegy vagy meghal. Nem mindegy, hogy jobb lakásba költözünk vagy rosszabba, hogy rozoga autónkat újra cseréljük, vagy fordítva. Nyilvánvaló, hogy a veszteség élménye nem azonos, de azt leszögezhetjük, hogy mindegyik fájdalommal jár. Alkalmazkodnunk kell az újhoz, még akkor is, ha az jobb, mint a régi. Ezt a folyamatot nevezzük „gyászmunkának”.

Térkép

Meg kell tanulnunk végigmenni a veszteségek útján, meg kell tanulnunk begyógyítani a sebeket, amelyeket akkor szerzünk, ha valami megváltozik, ha valaki elmegy, ha valami befejeződik, ha elveszítünk valamit, ami a miénk volt, vagy annak hittük, vagy ha rádöbbenünk, hogy sohasem lesz a miénk, amit megszerezni reméltünk. Az út bejárása közben mindenki a saját térképe szerint halad, ez azt ábrázolja, amilyennek mi látjuk a valóságot. Utunkat színezhetik előítéletek, gyakran nem a valóságban élünk, hanem a róla alkotott elképzelésünkben. Mindig fel kell dolgoznunk, amit magunk mögött hagyunk. Érdekes módon élő személyekkel is így van ez, akikkel folyamatosan együtt élünk, de természetesen az évek során mindannyian változtunk. Bucay 26 éve él a feleségével és megemlíti, a mai Perla nem ugyanaz, mint a régi, és ezt a folyamatot szintén fel kellett dolgoznia. Az elengedés megtanulása érettségünk fokmérője: ha tetszik, ha nem, a lét veszteségek és búcsúzások nélkül nem létezik. Gondolhatunk itt egy-egy életszakasz lezárására is. Szertartások, „megceremóniázások” is segítik a váltást. A középiskola végén ilyen például a ballagás, a szerenád, a bankett. Sokat segít veszteségeink feldolgozásában, ha megkülönböztetett, ünnepélyes alkalmakat teremtünk. A könnyek útja arra tanít, hogy elfogadjuk, létfontosságú kapcsolat van a veszteségeink és a szerzeményeink között. Ha le tudunk mondani a már nem létezőről, érettebbé válunk. Útnak indulva tudnunk kell, hogy a veszteségek sokszor problematikusak és fájdalmasak, de csak általuk válhatunk kiteljesedett emberekké. A gyászmunkának két összetevőjéről, a feldolgozásról és a gyászról bővebben értekezik a szerző. Az elfogadás folyamatában ne hadakozzunk azzal a valósággal, ami nem olyan, amilyennek szeretnénk, inkább vegyük észre, hogy a felmerülő érzelmek energiáit tudatosan tettekre válthatjuk. A magunk bánatán való felülemelkedés olyan erőkkel gazdagít bennünket, hogy másoknak is segítségére lehetünk, támogathatjuk embertársainkat (persze nem erőltetve), akik hasonló cipőben járnak, mint amiből nekünk már sikerült kilépnünk. Ajándék hozadéka ez a könnyek útjának.

Felülkerekedés

Ki gondolná, hogy a bánat és a fájdalom jótékony társak? Pedig Bucay szerint így van! Ám ráadásul kapunk még valamit és ez a felülkerekedés. A könyvben a gyászmunka szakaszaival, fajtáival előszeretettel foglalkozik. Nagyon fontos fejezet A tanácsok a könnyek útjának bejárására és a túlélésre. Ez a rész 20 pontban foglalja össze és fejti ki a megfelelő hozzáállást, a lényeges teendőket. Például ott van köztük, hogy Merjünk segítséget kérni, hogy Legyünk jók magunkhoz és az is: Bízzunk abban, hogy képesek vagyunk folytatni. Kitér a gyermekkori és a kamaszkori gyász sajátosságaira, sőt a gyermek elvesztésére is, és tanácsokat ad a veszteség feldolgozására. A gyász egyéb fajtáiról szintén szó esik, például a bölcs humorral fűszerezett Félelem a megöregedéstől című fejezetben, amelyben ír a Megkeseredett öregségről és a Termékeny öregségről, úgyhogy lehet választani! Ezt a fejezetet egyébként egy Oscar Wilde idézet vezeti be: „Az öregkor tragédiája nem az, hogy az ember öreg, hanem az, hogy nem fiatal.” A lelki kalauz ezúttal sem nélkülözi az ehhez hasonlóan magvas idézeteket. Számos világhírű szerző bekukkant a lapok közül az olvasóhoz. Mint például Sigmund Freud, Carl Gustav Jung, Krishnamurti, Osho, Elisabeth Kubler-Ross, Szophoklész, Simone de Beauvoir, Antoine de Saint-Exupéry, Shakespeare. Nem véletlenül! Jorge Bucay, amikor néhány éve Budapesten járt, egy interjúban elmondta, mennyire örülne, ha könyvei szépirodalmi művekhez is elvezetnék az olvasóit. A jó szerzők művei ugyanis mindenfajta gond feloldásában segítenek.

 „Veszteségeink közé tartozik a romantikus álmainkról való tudatos vagy öntudatlan lemondás, a megvalósíthatatlan reményeink, a szabadság, a hatalom és a biztonság utáni vágyunk feladása, de a fiatalságunk elvesztése is, azé a tiszteletlen egyéniségé, aki örökifjúnak, sebezhetetlennek és halhatatlannak hitte magát.”

 „Akárki olvasod is ezeket a sorokat, vigyázz, mit kezdesz az időddel! Nincs annál értékesebb vagyonod. A pénzemen egyetlen nap életet sem vehettem.”

„Mi történik a halál után? Honnan tudjuk, ha senki sem tudja? Akármi legyen is az álláspontunk, mindenkit biztosíthatok afelől, hogy a halál után az történik, amit ki-ki hisz, hogy történni fog. És végeredményben teljesen mindegy. Ha abban hiszünk, hogy reinkarnálódunk, az is jó; ha abban, hogy a mennybe vagy a pokolra jutunk, az is jó; ha úgy gondoljuk, hogy a halálon túl nincs semmi, az is jó. Minden jó, amiben hiszünk. De állást kell foglalnunk valami mellett. Egyszer megkérdezték Woody Allent, hogy mit gondol, van-e élet a halál után. Allen azt felelte, hogy nem tudja, de inkább azt igyekszik kideríteni, hogyan élhetne legalább egy kicsit a halála előtt.”

A szerzőről: A népszerű argentin pszichoterapeuta tizenhat könyvét ugyanennyi nyelvre lefordították. Pszichoanalízist tanult, terápiás rendszerében a Gestalt-irányzatot és a történetmesélést vegyíti, összekapcsolja a fikciót és a terápiát. Sikerének titka az a közvetlenség, együttérzés és humor, amellyel a témáit és a hatalmas kultúrtörténeti anyagot ötvözi. Minden kérdést konkrét esetekkel, mesékkel, viccekkel, irodalmi szemelvényekkel, bibliai, talmud- szúfi- vagy zentörténetekkel illusztrál. Több mint nyolcszáz sztorit tárol a számítógépén...

*Szepesi Dóra recenziója a Könyvjelző magazin 2013. októberi számában jelent meg.