„ A gyerek olyan, mint egy könyv. Beleírhatunk a lelkébe, és kiolvashatunk belőle valamit.” (perzsa mondás)
Elöljáróban elmesélünk egy történetet. Tamáska Éva fiának az osztálytársa volt, és gyakran járt hozzájuk.
Egyszer uzsonna közben véletlenül kicsúszott a gyerek kezéből a tányér, és eltört. Nem haragudtam rá, ismertem őt, családi hátterét, az anyját. Tudtam, hogy nem szándékosan tette, hanem a kétségbeesett elbizonytalanodás motiválta: szinte beleszuggerálták, hogy ügyetlen, mindig, mindent elront. Pedig Tamáska nem volt rosszabb, mint az én fiaim, csak a szülei hozzáállása volt más. Egy ilyen eset után ők bizonyára rákiabáltak, hogy kétbalkezes, ügyetlen, nem lehet semmit rábízni. Az ehhez hasonló megjegyzésekkel még csak erősítették benne ügyetlenségét, és így következhetett be, hogy valóban eltörte azt a tányért.
Élénken él bennem egy másik tányértörés. Akkor történt, amikor a nagyobbik fiam négyéves volt. Még ma is látom, milyen rémült, kikerekedett szemekkel néz rám: most mi lesz. Mintha megéreztem volna, hogy ez olyan helyzet, amikor a gyerek jövőjének szempontjából nagyon fontos a viselkedésem. Azt mondtam neki: “Nem baj, ilyesmi bárkivel előfordulhat, még velem is. Nem történt semmi, szépen összesöpörjük.”
Hozzátenném persze, hogy nem Herendi porcelán tört el, de a gyerek nagyon megijedt, maga is érezte, valami jóvátehetetlen dolog történt. Az édesanyjától várta, vajon hogyan értékeli az eseményt, amelynek segítségével levonhatja a tanulságot. Érdekes módon egyetlen egy tányér sem tört el többet nálunk.
* részlet: Szepesi Dóra - Horváth Éva: Boldog szülő, boldog gyermek című könyvéből
Kommentek