"Ínyencség – a legnyersebb, legállatiasabb s a legtöbb önzésre valló szenvedély."

Egy régi kiadás előszavában írja Karr Alfonz: amíg Brillat Savarint nem olvasta, az ínyencséget mindig a legnyersebb, legállatiasabb s a legtöbb önzésre valló szenvedélynek tartotta, de azóta, hogy ezzel a könyvvel megismerkedett, csak sajnálkozni tud magamagán, ha arra gondol, hogy az ízlelő érzéknek az a kifinomultsága, mely a B. S. könyvének életet adott, ő belőle hiányzik és most már tisztában van vele, hogy ez ugyanolyan tökéletlenség, mint a nagyothallás.

A szerző 1825-ben írta könyvét, amikor a kémia még csecsemőkorban járt, azóta több följegyzését vagy elméletét tévedésnek bélyegzett a tudomány haladása. Ám érdemes belelapozni, nagyon sok elgondolkodtató és szórakoztató eleme miatt: az ízlésről, ízlelésről, a gasztronómia fejlődéséről, az elhízásról, az emésztésről találunk benne például fejezeteket. Van benne jó sok kellemes meglepetés és rálátás a régi korra, felismerés, hogy nincs új a nap alatt, például, hogy vadászat közben pihenőt kell tartani és a mozgás mennyire jót tesz az anyagcserének.

Vajon miért lett a francia konyhaművészet és cukrászművészet etalon? Ezt is megtudhatjuk a könyvből. Természetesen receptek sem hiányoznak belőle, ezeket is csak ajánlani tudom, ha nem is készítjük el mindet, de ötleteket meríthetünk belőlük. Egyik kedvencem a plébános omelett-je…

Az izlés filozófiája (így, rövid i-vel!) magyarul 1912-ben jelent meg, a Singer és Wolfner kiadó adta ki, fordították: Ambrus Zoltán és Ambrus Gizella.

Könyvtárban, antikváriumban és barátaink polcán érdemes keresni  –  nem ritka, hogy a saját könyveink között is megtaláljuk, megvan az nekünk, csak elfelejtettük...