Bizonyára mesterétől, Carlos Castanedától tanulta a rejtőzködés művészetét Szalai Erzsi, akinek ezen kívül van még egy pár neve, és élete is - saját bevallása szerint - legalább három. Budapesten töltötte ifjúsága éveit, aztán Amerikában 23 esztendőt, és 1998 óta újra itthon él.

- Boldog család és sikeres karrier, mindkettő párhuzamosan indult életedben. Miért akartál ennél többet? Miért kezdtél el kutatni az ezotéria világában?

- Azt hiszem, kétfajta tendencia dolgozik változatlanul bennem. Egyrészt meg akarom ragadni és részt akarok venni az élet nagyon dinamikus dolgaiban. Ez az éneklés, az alkotás, a kreativitás, ami az energiámat még jobban beindítja. Lényem másik része pedig csendes, tanulni vágyik és minél többet szeretne tudni. Itthon, a 70-es években korlátozott lehetőségünk volt az ezotéria bármely ágához hozzájutni, felkutatni csoportokat, tanítókat. Végül a férjemmel együtt „véletlenül” bekerültünk egy eredeti alapú és nagyon nagy tudású hermetikus társaságba, aminek sokat köszönhetünk.

- Diákszerelemnek indult a kapcsolatotok. Férjed, Püski István, édesapja után a Püski könyvkiadót vezeti.

- Együtt jártunk a Képzőművészeti Gimnáziumba. Nagy szerencse, hogy változatlanul és nagyon jól együtt vagyunk. Hasonló az érdeklődésünk, nyilván ez is segített, hogy Amerikát is megjárva, szilárd bázisai lettünk egymásnak. Az éneklésben is támogatott mindig.

- Miért lettél énekesnő?

- Ezzel a tudattal születtem. Kiskorom óta énekesnő és táncosnő akartam lenni. Később az utóbbi nem valósult meg, de végül a mozgásművészetekkel, a harcművészetekkel a mozgás is bekerült az életembe. Először klasszikus éneket tanultam, ám gyorsan rájöttem, hogy nem az én mentalitásomnak való, így jelentkeztem az Országos Szórakoztatózenei Központba, onnan elvittek, a Táncdalfesztiválra, 1967-68-ban, ami óriási lehetőség volt a bemutatkozásra. Annak is nyilvánvalóan meg van az oka, hogy nem azért nem kerültem be a döntőbe, mert nem voltam tehetséges. Utána a dzsessz konzervatóriumot végeztem el, az első évben már koncerteztem a Gonda János - Kruza Richárd - Kovács Gyula trióval. Minden fantasztikusan indult, közben elkezdtem énekelni szórakozóhelyeken. Férjem akkoriban még kerámiával foglalkozott és szobrászkodott, kiállításokon mutatkozott be absztrakt művekkel. Így éltünk egészen a kimenetelünkig, 1976-ig.

- Miért mentetek Amerikába?

- Apósoméknak itthon is könyvkiadója volt, később New Yorkban megalapítottak egy magyar könyvesboltot és kiadót, az ott élő magyaroknak. A szülők hívtak minket segíteni. Megpróbáltuk az új lehetőséget, és családegyesítés címén kiutaztunk. Ott aztán egy teljesen másik élet kezdődött. Nehezen tudtam beilleszkedni, mert semmi sem úgy volt, ahogy itthonról elképzeltem. Viszont sokat jártunk le a Village-be, New Yorknak abba a részébe, ahol nagyon sok jazz-kocsma volt. Hamarosan feléledt az alkotásvágyam, és zenész barátokkal készítettünk egy lemezt, erdélyi népdalok dzsessz feldolgozásából. Egy amerikai zongorista barátunk teljesen elájult az ismeretlen dallamvilágtól, akkor még nem volt divat dzsesszt és a népzenét, ennyire különböző zenei világokat ötvözni. Itthon is bemutatták a rádióban.

- Én akkor hallottam azt a felvételt, és bár mostanáig nem tudtam, ki az a Szalai Erzsébet, előadásod óriási hatással volt rám. Olyan erővel közvetítetted a népdalban rejlő mélységeket, hogy nekem is lökést adtál, kutassak, foglalkozzak a művészetekkel. Aztán jöttek az ezoterikus utak is. Nálad hogyan?

- A Gurgyijevi negyedik út volt az első, amiben 10 évig aktívan részt vettünk. Utána következett a Carlos Castaneda-féle harcos út, amiben szintén teljes szívvel-lélekkel máig benne vagyunk. Mexikói sámán barátainkhoz kijárunk és éljük a tolték tudással bíró emberek életérzését. Külön energiasávként pedig megmaradt az éneklés, a dzsessz világa. Ha valaki ezekben él, tanulja és mozog bennük, rengeteg erőt kap vissza.

- Hazatérve tanítani kezdtetek.

- A tanultakból kifejlődött bennünk egy mag, tulajdonképpen a transzformált energia, ami akkor jó, ha kisugárzik, folyamatosan tovább kell adni. Ahogy hazajöttünk, 1998-ban, már elkezdtük tanítani a Carlos Castaneda-féle harcos utat, amit ő maga tenszigritinek nevezett, és rendkívül komplex, gyakorlati-elméleti tudásból áll.

- Castaneda a könyvei alapján elég misztikus figura. Ki ő végül is? Hogyan találtatok rá?

- Kerülő úton jutottam el hozzá. Izgatottan kerestem kint a lehetőségeket. Különösen New Yorkban mindenfajta irányzat közvetlenül elérhető volt, százával hirdették a tanfolyamokat. Így kerültem kapcsolatba egy fiatal mexikói sámánnal, aki úgy hirdette workshopját, hogy a Pillangóharcos útja. Éreztem, ott a helyem. Már olvastam Castaneda könyveket, és rendkívül nagy hatással volt rám, de semmifajta nyomát nem találtam. Teljes titokzatosság vette körül magát az írót is. Elmentem a sámán  workshopjára, aki Castanéda tanítvány volt. Az első tapasztalatokat Mexikóban szereztem. Több nagyon kemény, úgynevezett beavatáson vettem részt, amelyek azt célozzák, hogy a fizikai testnek a határain túljutva egy megemelkedettebb tudatállapotba kerülj.

- Elmesélnéd, mik voltak ezek?

- Az egyik az izzasztókunyhó volt, számomra teljesen új. Féltem, hogy elájulok, meg mi lesz velem, végül is, életre szóló élményben volt részem. Az ájulás küszöbén kuporogsz egy kunyhóban, forró gőzben, levegő az nem nagyon van, és akkor a szertartást vezető indián, azt mondja, hogy lépj kapcsolatba az anyafölddel! Érzékeld azt, hogy az anyaföld táplál és hűsít, és ha erejét fölhozod a gerinceden, egyre jobban leszel. Ahogy ezt kimondta, csoda történt. A pánik és a félelem átváltott egy nyugalmas, bizalmi, extatikus állapotba, eltűnt az önféltés, a rosszullét, és valóban, bár nyilván az elme indította be, de nem csak az elmével történt, hanem igazi kontaktus keletkezett az én energiám és az anyaföld energiája között. Hogy úgy mondjam, éreztem, hogy ez egy kegyelmi állapot, amikor nyitottá válok, hogy áradhasson az anyaföld energiája a testben, ami egyébként is táplál bennünket, csak nem vagyunk tudatában. Ez a fajta kapcsolat, egy ilyen szituációban jöhetett létre, amikor teljesen kizökkentünk a mindennapi szituációból. Azóta beépült a testembe ez a fantasztikus érzés, kapcsolat, és tudom használni. A másik nagyon erős beavatási szertartást ugyancsak a mexikói sámánnal éltem meg, amikor eltemettek a földbe. Ástak egy kb. két méter mély gödröt, egy sírgödröt, amit tisztító szertartással megtisztítottak, és minden este más feküdt bele. Voltunk körülbelül tízen. Amikor befeküdtem, gallyakkal sűrűn befedtek, és úgy kezdték el dobálni a földet rám. Két oldalt a fejnél egy kis nyílást hagytak a rőzsék között, tehát levegőd volt… csak maga az érzés, hogy lent fekszel a földben: az összes tanult, képzelt és egyéb félelmeid lejátszódnak, amikor magadra hagynak a gödörben. Nem tudom, mennyi idő telt el, mert az ember ilyenkor harcol a gondolataival és a félelmeivel. Viszont a szándékom nagyon erős volt, elfogadtam hogy ezt a próbatételt azért vállalom, hogy erős tapasztalatot szerezzek. Nem tudom, mennyi időt töltöttem így, csak azt tudom, hogy egy elég intenzív belső harc után, egyszer csak azt éreztem, hogy eláraszt egyfajta hő, és ezzel együtt a mélységes hála érzése, hogy Istenem, az anyaföld körülvesz! Univerzális, burok-érzés volt ez, amit talán a magzat érez az anyaméhben, hogy egyszerűen nincs mitől félnem, mert olyan lágyság, olyan erő és gyengédség vesz körül ebben a lenti dologban. Akkor már nem is éreztem, hogy a földben vagyok, mert már valami megint megváltozott bennem és átváltott egy másik tudatállapotba. Elöntött az extatikus boldogság, ami az Anyaföld. Nem az elmémmel, hanem fizikálisan éreztem, hogy ez a Föld, a Földnek az energiája, amit érzek, élek. Az időről fogalmam sem volt, csak azt tudom, hogy kutyaugatásra tértem magamhoz. Folyékony létben lebegtem és tényleg gyönyörű volt. Akkor hallottam, hogy szedik szét a gallyakat fölöttem. És aztán kijöttem.  Így indult el, ez volt az első két beavatás… A Castaneda-legenda egyébként a 90-es évek közepén szűnt meg, amikor kilépett a nyilvánosság elé. Egészen addig csak a menedzsere érintkezett a külvilággal, riportot nem adott, fotókat nem csináltak róla, – ahogyan a könyveiben is leírta: el kell törölni a nyomokat a múltjából – , ő ezt tudatosan is megcsinálta.

- Megint jó helyen voltál, megfelelő időben?

- Ott lehettem az első workshopjain, amit ő maga tartott három társával együtt, Mexikó városban, majd Los Angelesben, stadionnyi méretű helyen, ezer embernek. Az érdeklődők egyszerűen nem fértek be, hihetetlen izgalom előzte meg a bemutatkozásukat. Castaneda elmondta, hogy megváltozott az energia és az egész világnak a menete, nyitniuk kell, tovább kell adnia a tudását.

- No, és milyen ember volt az élő legenda?

- Képzelj el egy alacsony termetű, őszes, göndör hajú, nagyon jó felépítésű, szikár alkatú valakit, akinek két hatalmas világító mély sötét szeme van.

- Indián?

- Nem indián az arca. A származását homály fedi. Dél-amerikai származású, de soha nem mondott konkrét adatot személyes vonatkozásban. Nem konkretizált, nem fixált semmit, viszont a tanítása rendkívül nyitott volt. Olyan embert láttál a színpadon, aki varázslóként bánt a szavakkal, az energiával. Hiányzott belőle a pózolásnak, az egónak az összes trükkje, amivel általában az előadók élnek. Ennek ellenére mindenkit elvarázsolt a szuggesztivitásával. A megjelenése, a beszéde, ugyanolyan volt, mint a könyveiben. Saját tanulási folyamatairól beszélt, és nagyon magas színvonalú elmejárással sztorizott. Elmondta például, hogy Don Juan mit mondott neki az igazi szeretetről. „Te mást se csinálsz, mint hogy van három szobrod, az egyik az anya, a másik a szerető, a harmadik a feleség típus, és a nőismerőseidnek a fejeit cserélgeted ezeken a szobrokon. Hol ilyen típussal jársz, hol olyannal, tehát nem igazi a szereteted, nem az illetőt szereted…” Elkezdte a történetet, és elvitt bennünket egy egészen más területre. Már rég elfelejtettük, hogy min akart példálózni, nagyokat nevettünk, és akkor egy negyed óra múlva, mint egy nyíl, visszamutatott a kezdeti témára, mi is az igazi szeretet. Úgy ültünk ott, mint egy energia hullámvasúton, hol nevettünk, hol sírtunk. A szó igazi értelmében varázsló volt, a szavak varázslója is, ami természetesen energiával, energia telítettséggel együtt járt. Rendszeresen jártam a Pillangóharcos és Castaneda tanítására is. Később aztán a férjem is kiment Mexikóba, több barátunk, tanítónk lett. Castaneda minden évben többször is tartott workshopokat, nagyon kevés előadás mellett reggeltől estig mentek a harcgyakorlatok. Ezektől olyan egységes energiamező alakult ki, - amikor ezer ember együttesen mozog a mágikus gyakorlatokban, két-három napig, - úgy éreztük, hogy a föld felett lebegünk.

- A drogról mi volt a véleménye?

- Fontosnak tartom megemlíteni, hogy Castaneda mindig hangsúlyozta, ne használjunk drogokat. Nála ugyan alkalmazta Don Juan, ahogy a könyveiben írja, de egyik társánál sem. És a drog a legnagyobb őrültség, így mondta, mert láthatatlan kapukat nyit meg, és a beáradó élményeket nem tudjuk kezelni. A tenszigriti, mozgásgyakorlat-rendszer alkalmazásával viszont állandó energetikai készenléti állapotba kerül a gyakorló. Egy mozdulat előhív egy éberségi állapotot, amellyel magamhoz rántom az energiát, és akcióképessé válok az adott pillanatban. Nagyon fontosnak tartotta, hogy a jelenléti állapotot először fel kell építeni energetikailag. Hogy a jelen pillanatban a legjobb döntést tudjuk hozni, ez elsősorban energia és transzformált energia kérdése. A tenszigriti egyik oldalról a jelenléti energetikai állapotot állandóan ébren tudja tartani. A másik elv a harcos útján a feddhetetlenség elve, ami rendszerének a gerince. Ennek az egyik oldala például, hogy az energiát a legoptimálisabban használjuk. Tehát semmit nem veszek el fölöslegesen, nem használok ki másokat, nem használom ki a saját energiámat sem. Az igazi harcos magatartás eléréséhez tudatosította bennünk Castaneda, hogy mint emberi lények, elsősorban energialények vagyunk. És ez határozza meg az életünknek szinte minden aspektusát. Ebből a szempontból életünkben az a legfontosabb, hogy hogyan transzformáljuk, nemesítjük az energiánkat, hogyan ne szórjuk szét, és hogy mire fordítjuk ezt az energiát. Nagyon sok áltanítónál lehet tapasztalni szerte a világban, hogy egy tudáskincset megszereztek, és azt kontrollálásra használják. Castaneda mindig azt mondta nekünk, soha semmit készen ne fogadjatok el addig, amíg meg nem próbáltátok. Próbáljátok ki, tanuljátok meg.

- Tanultál különleges ének-technikákat is?

- Nagyon érdekelt a dupla hang éneklés, az idősebbik fiam meg is tanulta. Ez egy nagyon ősi éneklési stílus, ami közvetlen kapcsolatban áll a szellemvilággal, annak a hívójele. David Hikis volt gurgyievista énekes, Mongóliában tanulta meg a tuvai énekesektől és CD-ket is kiadott. Nekem, a képzett hangommal, szinte lehetetlen volt megtanulnom ezt a fajta énekstílust, mert a torokéneklés egy speciális technika. Mágikus erejű, az alaphangnak a felhangját is meg tudja szólaltatni. David Hikis egyszerre három hangot is képes volt kiénekelni, ezt koncertjein keverte az egyházi és gregorián énekekkel. Az erdélyi népdalok, a jazz mellett nagy hatással volt rám az indiánok, például a Tribu együttes zenéje is, akik feltárt régi hangszereket szólaltatnak meg, cserépből, kagylókból, kövekből készült dobokkal különleges ősi dallamvilágot és hangzást hoztak vissza. Ezenkívül tanulmányoztuk a szufi zenét, a zen buddhista zenét, a dél-indiai rága szisztémát, ami a legősibb hinduizmus egyik zenei ága, elbűvölő! Aztán a dzsessz vissza-visszatért, most is újra próbálok egy zenekarral. Örökérvényű, hagyományos számokat fogok énekelni, amiket az emberek szívesen hallgatnak, mert olyan életérzést keltenek, amire jó ráhangolódni.

- Megírod egyszer te is a saját harcos utadat?

- Többször megfordult már bennem. Izgatnak a nőknek szóló tanítások, hogy energetikailag mit jelent nőnek lenni, ez egy nagyon nagy téma. Lefordítottam a Tais Abelardnak a könyvét, aki Carlos Castaneda társa volt és szintén Don Juan tanítványa, valamint Florinda Donner könyvét, és Gurgyijev könyve mellett ezeket is megjelentettük. Miután visszajöttünk, az volt a célunk, hogy ez a nagyon fontos kiadó,  – amit Püski Sándor, István édesapja alapított, és a mai napig is, 96 évesen, jó egészségnek örvend – , megmaradjon. A magunk részéről, a felébredést szolgáló művek kiadásával behoztuk az ezotérikus vonalat is.

- Milyen legyen ma egy felébredt harcos?

- Castaneda mindig mondta, hogy a harcost az különbözteti meg az átlagembertől, hogy ugyanúgy elkövethet hibákat, de rendkívül gyorsan talpra áll, mert az a szándéka, hogy minél előbbre haladjon. Nem hisz a determinációban. Nem ítélkezni és nem panaszkodni – az önítélkezésre is vonatkozik – ez lehetne a harcos mantrája. Nagyon fontos, hogy az ember ne essen bele az önsajnálatba. Erről állandóan viccelődött, a kezét széttárva, beállt a keresztre feszített Krisztus pozitúrába, és azt mondta: Ez az átlagember pozitúrája, az áldozaté. Áldozat vagyok, mert ez ezt meg azt mondta nekem, mert ezt csinálta velem... Nehogy felvegyétek ezt a pózt!

- És melyik póz a jó?

- A harcos pozitúra! Állandóan készen állni a cselekvésre.  Célra vezet például, ha abban a pillanatban, amikor valamit el akarsz érni, megszorítod az öklödet vagy előrelépsz egyet. Bármifajta testi pozíció segít, ezzel a testtudat is belép, és megragadod, szinte megfogod az erőt, amivel cselekedni tudsz. Amikor szükséged van az erőre, hogy ne mosson el a szituáció. Ez a fajta hozzáállás segítheti az embert, hogy ne sodródjon bele és ne hömpölyögjön az önsajnálat végtelen óceánján.
 

*(Az interjút Szepesi Dóra készítette, 2007-ben megjelent az Ezotér magazinban)