Azt hiszem, a legizgalmasabb téma az emberiség történetében az írásbeliség, és ez az időszak csak néhány száz évre tekint vissza. Nem is olyan régen még csak a kiváltságosok privilégiuma volt az írás, olvasás, és sajnos, ma is vannak analfabéták.

A legutóbbi szerkesztőségi találkozón csodálkoztunk rá arra, hogy manapság már alig írunk kézzel. Jómagam, mint rangidős, mechanikus írógéppel kezdtem az újságírói pályát, és jegyzeteltem kézzel, nem volt magnetofon, pláne diktafon. Mára már én is ritkán írok kézzel, sőt azt vettem észre, sokat segít a számítógép, „kiköveteli” tőlem a kért mennyiséget és mivel nagyon könnyen lehet javítani, hamar kész a cikk. Írásfüzetek azért még léteznek, notesz, jegyzettömb, iskolai füzet vagy napló. Levél? A kézzel írt levelek ideje is (sajnos) leáldozott, elektromos mailek jönnek-mennek a neten. Nem is kapnak ezek az üzenetek annyi figyelmet, mint amennyit lehetne. Mennyire megkülönböztetett figyelem kísérte a heti rendszerességgel forduló leveleket, amit a postás bácsi hozott. Illatoztak ezek a papírok, mert a szeretett lény keze nyoma, lénye közvetlenül benne volt. Ha netán naplót írt valaki, akkor lelki állapota hullámzását is kiolvashatta belőle.

Szeretek egyébként kézzel írni, mindig érdekelt a grafológia, bár csak amatőr módon foglalkoztam vele – nekem annyi elég is, amennyit belelátok egy-egy írásképbe, főként magamat tudom diagnosztizálni, azonnal, ahogy nézem, milyen hullámvonal folyik ki a golyóstollam alól. Iskoláskorban, már hatodik-hetedik osztály táján kezdett kialakulni a felnőttesebb íráskép, utánoztuk persze kedvenc tanárainkat, vagy egymást a barátnőkkel. Aztán még néhányat fordult a tanintézmények során a stílus, de a mozdulat jellege, a leglényege valamennyire megmaradt. Fel lehet ismerni, én legalábbis felismerem a régi írásaimat, hogy az én vagyok! (Mintha a saját kishúgom írta volna…) Nem tévesztem össze máséval. A barátok, családtagok egykori írásaiban pedig felfedezem őket magukat.

Vajon mennyire sérülhetnek a mai gyerekek, akik nagyon hamar elhagyják a kézírást és átkerül ez a finom és bensőséges tevékenység a „nyomkodásba”? A kézírás az alternatív pedagógiák szerint a legkisebb mozgásban képezi le a nagy mozgásokat: a betűk tanulásakor még sok iskolában járással is lelépegetik a betűk vonalát, karmozdulatokkal, beszéddel, hanggal kísérik. Az egészséges, harmonikus mozgásfejlődéshez ugyanúgy szükséges a kézírás gyakorlása, mint előzőleg kicsi gyerekkorban, óvodáskorban a nagymozgások kiélése: az örömteli kiabálással egybekötött szaladgálás, rohangálás, mászás, kúszás, ugrálás és a többi, ami szervesen előkészíti a finommozgásokat. Mindez a beszédtanulással, az olvasással is összefügg. Mi mással lehetne támogatni az értelemre hangolt szellemi lény, az ember fejlődését, mint a fizikai test fejlesztésével, a mozgás fejlesztésével, hogy a szellem otthonává válhasson?

Az utóbbi években írókkal, költőkkel készítek interjúkat, és sokszor terelődik a szó természetesen írás-olvasásra. Legutóbb például a Kossuth-díjas Buda Ferenccel beszélgettem legújabb gyerekverseskötete, a Doromboló kapcsán. Ritmusos, sőt rímgyötrő rigmusait nem kevés humorral írta, József Attilára gondolt egyébként, az egyik legszomorúbb versére, a Levegőt címűre, ami úgy végződik, hogy „Jó szóval oktasd, játszani is engedd szép komoly fiadat.” Megragadott a verseit átható áhítatos hozzáállás is, ami a természeti lényekhez köti. Ennek belülről kell fakadnia - mesélte. Városon nőtt fel ugyan, Debrecenben, de állandó, vissza-visszatérő kapcsolatban a természettel, és e nélkül nagyon árvának, kisemmizettnek, kiszáradtnak érezné magát. A Világ, világom című önéletrajzi kötetét olvasva nagyon tetszett, ahogy leírja, nem volt még ötéves, amikor egy örökölt ábécéskönyvből ismerkedett a betűkkel és gyakran kérdezte, „milyen betű ez édesanyám?” A mai gyerekek olvasás tanulásában már alig van meg ez az intimitás. Hogy lehetne visszatalálni a forráshoz? – kérdeztem. Ha a módszert tudnám, leírnám, közreadnám, de ha rájövök, meg is teszem, mert magam is el vagyok szomorodva gyakorta. – válaszolta, majd így folytatta: „Kilenc unokánk van, a legnagyobbik érettségizik, a legkisebbik, pedig februárban született. Úgyhogy tapasztaljuk rajtuk. A legnagyobbik három és féléves korában már olvasott. Most bevallotta, hogy a gimnáziumi évei alatt szinte alig vett szépirodalmi művet a kezébe. A fölkínált, meg a kezükbe adott póteszközök, szellempótlékok, olyan függőségi viszonyba alázzák őket, hogy képtelenek kiszabadulni belőle, és társak helyett is azt veszik kézbe. Nem nagyon jó. Akkor inkább a rigó, a csigabiga, a tücsök vagy a sündisznó, vagy akármicsoda. Meg a kicsi gyerek, aki még nem foglalkozik a technikával.”

Vámos Miklóst is faggattam az olvasási szokások megváltozásáról, vagy két éve,  amikor újra megjelent a Zenga zének című regénye. Ugyanis Öcsi, a regényhős, egy csapásra észreveszi, megtanult olvasni: a sormintából egyszer csak engedelmesen simulnak szavakká a parányi jelek… Aztán megkérdeztem, hogy látja, mi a különbség egy 1950-es évekbeli gyerek és egy mai gyerek lelke között? „Van nekem két hét és fél évesem (ikerfiai) – kezdte válaszát, és ami a lélek titkait illeti, oly sok a különbség, hogy az már szinte azonosság. A mi világunk olyan ingergazdag, hogy ember – és gyerek – legyen a talpán, aki jól eligazodik, vagyis megfelelő döntéseket képes hozni azzal kapcsolatban, hogy mely ingereket érdemes beengedni az agyunkba, a lelkünkbe, a szívünkbe, s melyeket célszerű kizárni onnan. Az ötvenes évek olyan ingerszegény volt Magyarországon, hogy mi akkor azért erőfeszítettünk, hogy találjunk egyáltalán számunkra élvezetes vagy hasznos ingereket. Az biztos, hogy akkortájt könnyebben eljutottunk a könyvek falásához, ma kacskaringósabb az út. De, mint már rájöhetett, javíthatatlan derűlátót faggat.”

Rendben van, legyünk derűlátók – attól jobbat úgysem tehetünk!

(Szepesi Dóra cikke megjelent a Napi Elemózsia 2013 júniusi számában)