Bóna Lászlóval Szepesi Dóra beszélgetett

„A valóság pusztán azzal fejti ki a hatását, hogy kiderül. Aki hozzáigazodik a felismert valósághoz, az naggyá lesz.” (Hellinger)

Mintha egy detektívregény izgalmas oknyomozásának lehetnénk tanúi Bóna László A formáktól az erőkig című könyvének olvasása közben. Alcíme szerint a sors homeopátiás felfedezése közben a szerző homeopátiában való elmélyülésének folyamatát is nyomon követhetjük. Talán ezért is annyira izgalmas a könyv, mert magunkra ismerünk benne: előző kötetcímét kölcsönvéve, mivel „Szenvedésben hasonló” minden ember, egymás tükrei, kiegészítői, tanítói és tanulói vagyunk.

– Bóna Lászlóval jelen interjúig személyesen még nem ismertük egymást, de többször találkoztam vele az életemben, számomra fontos helyeken: diákkoromban egy filmklubba jártunk, majd waldorf-iskolai előadáson láttam, olvastam tőle esszéket, és azt a könyvet, amit gimnáziumi osztálytársammal Dr. Horváth Katalinnal együtt (egy orvos, egy bölcsész) írtak a homeopátiáról. Első kérdésem, hogyha elemeznénk, a sorsom szövetében ezeknek a találkozásoknak van valami homeopátiás jelentősége?

– Homeopátiás jelentősége annak van, amik között az ember összefüggést teremt. A homeopátia részint azt jelenti, hogy hasonlóság alapján működő gondolatrendszer, akár gyógyítás, akár analízis, pedagógia, vagy táplálkozás, területen nézzük. Másrészt dinamikus minőséget jelent. A homeopátiás szereket hígítják és rázzák, hogy a bennük lévő dinamika fölerősödjön. Ha hasonlóságot teremtünk különböző életesemények között, az összefüggés által fölerősödnek és elkezdenek hasonló eseményeket generálni az életútban. Kialakul egy dinamikus minőség. Ha az ember az élete különböző pontjain találkozik különböző személyekkel, annak önmagában nincsen homeopátiás jelentősége, csak akkor, ha hasonlóságot teremt ezen helyzetek között, vagy a találkozások valamiben hasonlítanak.

– Mesélnél a kezdetekről? A pályakezdésről?

– A pályakezdésben semmi rendkívüli nincsen. Ugyanúgy kezdtem, mint bármelyik laikus, amelyik erre a pályára téved, egész egyszerűen elégedetlenségből, mert a saját élete során olyan egészségügyi problémákkal találkozik, amiknek a gyógymódjaival elégedetlen. Konkrétan a saját gyerekeim kapcsán találkoztam olyanfajta visszatérő banális betegségekkel, mint mandulagyulladás, álmatlanság, bármi, ami egy kicsi gyerekre jellemző, és azt láttam, hogy a hivatalos orvostudomány tehetetlenül áll ezekkel a problémákkal szemben, vagy csak nagyon egysíkú és egyfajta választ tud adni. Nem megoldja a problémákat, hanem eltünteti, és azok újra és újra jelentkeznek. Családom lett, felelősségteljesen kezdtem gondolkodni az ő sorsukról, egészségükről, és azt láttam, hogy minden ami a gyógyításuk során történik, az valami rendkívüli hiba. Tájékozódtam, találtam egy doktornőt, és elmentünk a kislányommal hozzá. Nagy meglepetésemre, ahogy beléptem, a könyvespolca rögtön meggyőzött. Tele volt Hamvas Béla műveivel és különböző ezoterikus szerzőkkel, meg engem is foglalkoztató regényekkel, magas színvonalú világirodalommal. Megkérdezte, mi a probléma, és beszéltünk több mint másfél órát. Még nem találkoztam olyan gyógyítóval, aki teljességében és egészében átlát egy problémát, akinek teljes emberképe van. Minden szer, amit adott, átütő erővel használt mindenféle problémára. Úgy gondoltam, hogy ezt tanulni kell, érdemes. Elvégeztem a Magyar Homeopata Orvosi Egyesület tanfolyamait, elmentem mindenféle előadásra, részt vettem szemináriumokon és elkezdtem Horváth Katihoz járni, esetfelvételeket figyelni, konzultálni vele. Könyvet írtunk, szerkesztettünk egy folyóiratot. Szóval hasznosítottam a bölcsész vénámat valahogy, de hát mindig is a homeopátiának a filozófiai része érdekelt, a benne lévő spiritualitás, a gondolatrendszere, ami nem áll távol sem az irodalomtól, sem a színháztól.

– A könyv végén a gazdag irodalomjegyzékben sok szerző szerepel. Természetesen Hahnemann, a homeopátia atyja, aztán C.G. Jungon, Rudolf  Steineren keresztül Ouspenskyn és Hellingeren át Sankaranig… Kik a mestereid?

– Élő mesteri viszonyban nem vagyok senkivel, tanítóim persze vannak, sok homeopata orvostól nagyon sokat tanultam… De én az irodalomtól tanultam a legtöbbet. Krúdy Gyula nekem mindenekfölött álló mester; a sorsa, az írásművészete, a látásmódja. Vagy Hamvas Béla, meg a nagy írók és a színházi emberek. Tadeusz Kantor, Jerzy Grotowszky színházából tanultam a legtöbbet.

– Idézek a könyvedből: „Amikor az ember a széttartó motívumokban élete alapmintáját látja meg, az találkozás egy magasabb rendű információval. Ez önmagában véve tudatmódosító erejű. A megvalósulás előtti lehetőségek tartományába merülés. … Az extatikus pillanatok extatikus felismerése. Az eufória eufóriája. A hígítás hígítása. Magas potencia!” Amikor készen lett a könyved, hogyan könyvelted el az eseményt?

– Elégedetlenséggel. Az összes eddigi könyvemmel meg voltam elégedve, mert úgy gondoltam, hogy valami kész van. Ez volt az első könyv, ami után nem éreztem ezt, úgy éreztem, hogy nem írtam le mindent, ami bennem van, és de jó lesz majd folytatni. Ezek olyanfajta felismerések, amiknek igazából a jövő hozza meg az értékét, a hasznát. Így könyveltem el, és rögtön terveim vannak a folyatatásra. Persze egy új könyvhöz sosem elég a svung, mindig kell a megfelelő tapasztalat, aminek kicsit el kell tudni mélyülni. Még néhány újabb sorssal találkoznom kéne, ami továbbvisz.

– Gondolod, hogy még nem találkoztál mindenféle sorssal?

– Rengeteggel találkoztam. Ha belevesszük, hogy az előző tíz év alatt, amióta homeopátiával foglalkozom és embereket hallgatok órákon keresztül, azt lehet mondani, hogy körülbelül 2500, közel 3000 emberrel találkoztam újonnan. Ezek közül sokan vissza-visszatérnek. És vannak köztük többen, akik már nem élnek, akik eközben születtek és akik gyerekként jöttek el, de közben felnőttek. Ha mindent beleveszek, akkor körülbelül ilyen számú külön egyéni sorssal sikerült eddig összekerülnöm. El tudod képzelni, hogy ez egy bölcsész embernek, aki úgy képzelte, hogy írni fog, és azelőtt nem állt rendelkezésére más alapanyag, mint a saját élete, meg a környezetéé, milyen az, ha egyik napról a másikra rázúdul egy „sorskatalógus”, ahogy Hamvas Béla mondaná. Ráadásul őrületes írói problémával párosul, mert a történetek négyszemközt hangzanak el, javarészt titkokat tartalmaznak, nem beszélve arról, hogy kötelező a titoktartás. Ha az ember ezeket elkezdi megírni fikcióként, akkor éppen a lényeg hiányzik, mert pont az a lényegük, hogy valóságosak. Leírtam azért történeteket a könyveimben, utalásszerűen, kissé megváltoztatva a szereplőket, vagy egyeztettem velük.

– Idézek még: „Az ember nem csak azt az egy életet éli, ami megvalósul, hanem azt is, ami nem valósul meg, de megvalósulhatna. Az ember saját mintaalkotó erejének útját éli az időben kibontva. A mintaalkotó erő egyfajta megvalósulását. A valóság akkor teljes, ha azt, ami van, ki tudjuk egészíteni azzal, ami lehetett volna.” Szerintem e nélkül a kiegészülés nélkül nem teljes az élet. Ezért alkotnak az emberek, vagy ha nem, akkor műélveznek, nem?

– A kérdéssel egy kicsit mintha azt sugallnánk, hogy élet helyett lehet írni, vagy lehet irodalmat olvasni. Olyan, mintha az életem helyett ücsörögnék és hallgatnám más emberek sorsait, és akkor végre nem kell élnem a sajátomat, mert úgyis annyival találkozom, éppen elég az. Ugyanígy lehet irodalmat is fogyasztani, meg a tévét nézni, meg bármit csinálni ahelyett, hogy az ember élné a saját életét, és részt venne benne konkrétan. A kiegészülésnél a saját sorsmintákban rejlő, még megvalósulatlan lehetőségekre gondolok. Meg lehet nézni, hol tartok most az életemben és miért éppen itt tartok? Ha összefüggést teremtek az idáig vezető események között, az előzményekben számtalan olyanfajta történetcsírát látok, amiket ha másként kötnék össze, esetleg nem itt tartanék, hanem máshol. Azokról az eseményekről van szó, amik nem lettek összekötve. Ez ugyanaz, mint amikor arról beszéltünk, hogy nem mindegy, milyen jelentéssel teli események között teremtesz hasonlóságot, mert az generálja a jövőt. Hogyha ezt kiszélesíted, észreveszed, hogy egészen más fontos események is voltak, azokból másféle láncolatok is összeállhattak volna… Mondok egy példát. A 80-as évek közepén pályakezdőként betiltották az első írásomat, mert az egy betiltott lapban jelent volna meg. Utána kaptam valamilyen irodalmi díjat, de a díj abban az évben megszűnt, kaptam egy irodalmi ösztöndíjat, de az ösztöndíjat éppen abban az évben megszüntették. Csináltunk egy színházi előadást, egy cenzor betiltotta és nem lehetett játszani. Én ezeket összekötöttem: úgy látszik, sorsüldözött ember vagyok, és semmire nem fogom vinni az életben. Így tettem a továbbiakban, és nem vittem el kiadóhoz az írásaimat, elfektettem a fiókban, az általam vezetett akkori színházi csoport megszűnt, a színészek többségükben külföldre emigráltak. Ám ha visszagondolok, számtalan embert tudnék fölsorolni, aki akkoriban felkínálta a segítségét, hogy segít fellépéshez jutni, vagy támogatja az írásaimat máshol megjelenni. De nem éltem a segítségükkel eléggé, mert valamitől fontosabb volt azoknak a pontoknak az összekötése, amik azt erősítették meg bennem, hogy üldöz a sors. Úgy látszik, a pályámon jobban előrevitt akkor a sértettség, mint a segítség. Ha az ember mégiscsak kiegészíti a sorsát azokkal az erőkkel, amik egykor jelen voltak, és működhettek volna, ha a jelenbe ezeket az erőket be tudja hozni és hozzá tudja tenni ahhoz, ahol most tart, akkor egy sokkal szélesebb lehetőségtartomány áll ezen a ponton még előtte, mint ami lenne ezek nélkül. Úgy gondolom, ez a sorssal való gyógyítás, a homeopátiás gyógyítás, szerrel vagy szer nélkül. Sokféle minta, történet-lehetőség működik az életben, de csak azok lesznek dinamikus minták, amiket az ember összeköt. Így hat egy jó homeopátiás szer, egy jó beszélgetés, egy jó homeopátiás terapeuta is ezt ösztönzi. Ezt nevezem a sors homeopátiás szemléletének, hogy dinamizálható, hasonlóság alapján működésbe hozható életmintákat aktivizáljunk.

– ...ahogy mondani szokták, ugyanazzal az erővel lehetek jól, mint amilyennel rosszul vagyok.

– Igen, így van.

– Mesékkel is dolgozol. Szerinted milyen mesére van szüksége a gyerekeknek és miért?

– Feltétlenül tradicionális népmesére, az évezredes mesemondó modellbe illeszkedő mesére, ami nem demisztifikál, hanem használja a történetmondás spiritualitását. A történetmondás mágiája az, hogy összekötünk bizonyos dolgokat. Tudjuk, hogy az elejében benne van a vége, honnan hova halad a történet, hogy minden el fog rendeződni. Van egy történetmodell, aminek mágikus ereje van. Ha műmesét mesélünk, akkor is arra van szükség, ami ezt a hagyományos történetmodellt használni tudja. Azért, mert ez biztonság, varázslat, amely leválasztja a testet a lélekről és elvezeti a lelket oda, ahol az otthona van, abba a világba, ahonnan jött, ahol még tisztán és egyszerűen tud létezni. A mese olyan, mint az imádság, vagy olyan, mint egy liturgikus szakrális szöveg. A történetmondásnak önmagában van egy valóság feletti igazsága. Ez az a lehetőségek mezeje, ami a sorsban is láthatóvá válik.

– Nem terhelnek meg túlságosan a sorstörténeteikkel a páciensek? Kell-e valamilyen tisztító gyakorlatokkal tehermentesítened magadat?

– Nem érzem, hogy megterhel. Sőt. Sokkal jobban megterhel, hogyha egy vagy két emberrel beszélek aznap, vagy ha nem dolgozom, de találkozom egy ember egy sorsával. Akkor jobban belekerülök. Ha óránként jönnek és elmondanak egy teljes sorsot, az jobb. A nap végére egy sorsok fölötti látásom lesz, bennük vagyok, de látom őket egy kicsit kívülről, és egymásból, ami nekik is segítség, meg nekem is. Ha az ember összefüggésekben kezd látni, az nem megterhelő, hanem éppen hogy segítő. Olyan, mint egy magaslatról nézni a tájat, megnyugtató, biztonságos.

– Ez maga a terápia neked is? Úgy értem, hogy maga a munkád dolgozik a munkád káros hatásai ellen?

– Ez érdekes kérdés, hogy ha sok sorssal találkozik az ember, vajon az gyógyítja-e a saját sorsát. Tehát gyógyító, igen, persze. Azt szoktam mondani, hogy az aznapi páciensek is összefüggnek valahogy. Olyan, mint egy kártya, amit kirak az ember és kijön egy adott konstelláció, az aznap jövő emberek összessége nekem is mond valamit. Valahogy összeáll az aznapi téma, pedig a legkülönbözőbb emberek jönnek a legkülönbözőbb témákkal, de érdekes módon, a téma válaszol az én aznapi kérdésemre is. Ha már valamilyen kivezetésről lehet beszélni, akkor inkább ugyanazt csinálom, ami érdekel, a lehető legkülönbözőbb formákban: egyik nap találkozom a kliensekkel, a másik nap az alternatív cirkusziskolában próbákat tartok, néha azzal foglalkozom, hogy leírjam könyvben a tapasztalataimat, máskor meg a waldorf óvónőképzésen meseírást, kreatív írás gyakorlatokat tartok. A legkülönbözőbb formákat váltogatom, ez kapcsol ki, segít, hogy különbözően lássak rá arra, ami érdekel, hogy ne süllyedjek bele egy dologba. Azt gondolom, semmi sem jó, ami pótlék, ami a valódi élettapasztalatok helyett van. Az életet élni kell, tapasztalni, részt venni a feladatokban, bele kell menni a kapcsolatokba. Ha csak elodázza az ember ezeket a dolgokat, egyre rosszabb pszichés állapotba kerülhet, egyre több betegséget szerezhet, mert egyre több kényszerítő erő működik az életében, ami arra mutat, hogy valamit tennie kell a vágyaival most már. Mert megy az idő és mindjárt vége az életnek.

– Hogyan működik a praxis? Honnan tudnak róla az emberek?

– Van egy laikusokat összefoglaló egyesületünk a Homeopátiás Gyógyművészeti Társaság. Minden érdeklődőt igyekeztünk összefogni, akik nem feltétlenül orvosok, de homeopátiás szemlélettel és gondolkodásmóddal foglalkoznak, legyenek akár természetgyógyászok, pszichiáterek, pedagógusok, családanyák. Rendszeresen tartunk tanfolyamokat, szervezünk előadásokat, meghívunk külföldi mestereket, van egy iskolánk is. Honlapunkon www.homeokult.hu, lehet tájékozódni.

– „A gyógyszervizsgálati jegyzőkönyv olyan, mint egy regény.” – írod.  Szeretnéd-e más műfajba, például regénybe önteni a tapasztalataidat?

– Mindig írtam más műfajban is. Esszéköteteimet a Liget Kiadó adta ki. A közeljövőben megjelenik a Kalligram Kiadónál, a Nem szeret, szeret című esszékötetem, amely a legutóbbi 5-6 évben különféle lapokba írt esszéimből válogat. A sorsok, akikkel találkozom, inspirálnak, hogy más formában is megszólaljanak. A szeretet, szerelem körül forognak ezek az írások, arról szólnak, hogy a teremtő gondolkodás, vajon teremt-e valóságot. Mennyi valósul meg lehetőségeinkből, miért és hogyan.

Ez az interjú 2007 őszén készült egy lap számára, ami nem jelent meg. Ajánlom figyelmükbe ezt a beszélgetést is, ami 2008. 05.27-én a BarkaOnline-on jelent meg: http://www.barkaonline.hu/megkerdeztuek/605-megkeztll